Baphomet - I. fejezet

És ímé az első fejezet.
Tessék-lássék olvassatok, a véleményeteket pedig bátran hagyjátok alant a komment szekcióban.

Karakterszám: 36 809
Figyelmeztetés: erőszak
Korhatár: 16+

I. FEJEZET

Lincoln most vasárnap is ott volt a misén, és a gyilkosságot tervezte, mint az elmúlt hetekben is mindig. Annyira abszurd volt a helyzet, ahogy kezében az imakönyvet és egy rózsafüzért morzsolgatva hallgatta a körülötte állók énekét – „Isten báránya, te elveszed a világ bűneit…” –, a pap pedig ott állt az oltár mögött. Kopasz fejbőre csillogott a fényben, ebből a szögből úgy tűnt, mintha glória ragyogna fölötte. Lincoln majdnem felnevetett, le kellett hajtania a fejét, mert a fogai kivillantak az ajkai közül. Valójában szép fogai voltak, egyformák, ápoltak és hófehérek, mindig gondosan ügyelt rá, hogy tisztán tartsa őket. A szemeiben megcsillant egy kialvó gyertya utolsó fénye, sárgán és élesen, aztán már csak az áttetsző füst maradt utána, ami lassan a mennyezeti freskók felé szállt. Lincoln odalesett, de szinte rögvest el is kapta a tekintetét. A papot figyelte; örökre az elméjébe akarta vésni a mozdulatait, minden apró gesztust, az arcvonásait, a magas homlokot és hegyes orrot, mindent, a ruháját és azt a magasztos hanglejtést, amivel beszélt. Aztán feladta, mert végül rájött, hogy teljesen felesleges strapálnia magát. Az álmaiban – a rémálmokban – úgyis újralátja majd, mert a kép kitörölhetetlenül beleég az agyába, akár akarja, akár nem.

Az aprócska templom most szinte üres volt, alig voltak néhányan a misén. Persze ez azt is jelentette, hogy legalább nem kell majd sokat várnia, hogy kiürüljön a helyiség, ez a pár ember nyilván hamar felszívódik; sietnek vacsorát készíteni a családjuknak vagy időben ágyba tenni a gyerekeket, akiket nem hoztak magukkal („Minek viszed a kölyköket templomba? Attól talán majd jobbak lesznek a jegyeik? Szólj az istenednek, hogy ne buktassa meg a fiadat matekból, és akkor talán lesz értelme magaddal cibálni őket!”), sietnek vissza a tökéletes életükbe. Kiszakadni a valóságból és átlépni a spiritualitás határát, ezt várták idebent, de nem kapták meg. Mindannyian nagyon jól tudták, hogy valójában nem tartoznak oda, és éppen ezért akartak menekülni, akár a ketrecbe zárt nyulak, épp csak nem fakadtak sírva. A kín a vállukra nehezedett, és ott ült, akár egy démon, ami egyfolytában a lelküket rágja, és sosincs vége és sosem lesz már könnyebb, mert elsorvadnak és meghalnak és tompa puffanás: Lincoln dühösen a pad szélébe öklözött. Émelygett a jelenlévők képmutatásától; az előtte lévő sorban például egy szőke, középkorú nő éppen a szeretőjének küldözgetett üzeneteket – hallotta őket telefonálni a mise előtt, és Lincoln fejében most visszhangot vertek a beszélgetés foszlányai.

A papra emelte a tekintetét, ahogy leült, és megpróbált megnyugvást találni ebben az önmagát felemésztő kavalkádban, a hitvallás fátyla alatt burjánzó rothadásban. Aztán kieresztette a halk kacajt, ami a torkát kaparászta.

– Atyám? Atyám! – Lincoln magabiztosan lépett be a sekrestyébe az istentisztelet végén, amiről jól tudta, hogy üresen találja majd.

A tiszteletes pontosan három perccel később ért csak oda. Szélesre tárta a nyikorgó ajtót, és abban a pillanatban éles fájdalom hasított a vállába. A támadás a háta mögül érkezett. Felordított, ahogy Lincoln beljebb nyomta a kést, izmok szakadtak át, a férfi térdre esett. Lincoln kitépte a kést, aminek nyomán vér csöpögött a padlóra, majd a reverendájánál fogva kifelé kezdte rángatni az öreget.

– Mi az ördögöt csinál? – kérdezte elfúló hangon a pap, mire Lincoln halkan felkacagott. 

A tiszteletes felnézett rá, egészen hátra kellett vetnie a fejét, hogy láthassa azt a széles vigyort. Aztán Lincoln hirtelen eleresztette őt valahol a főhajó közepén, a templom márvány padlóját összemaszatolta a vér. Ahogy lehajolt a tiszteleteshez és a szemébe nézett, az láthatta a kitágult pupillákat, amelyek szinte magukba olvasztották a világos íriszt. Lincoln hunyorgott, az éles fény belevágott a szemébe, minden izzott körülötte. A feje is kezdett már fájni.

– „Íme adok nektek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok – itt Lincoln felállt, lábát lassan a pap mellkasára tette –, és az ellenségnek minden erején; és semmi sem árthat néktek! De azon ne örüljetek, hogy a lelkek nektek engednek; hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben.” Lukács 10:19.

A pap hosszú pillanatokig csak bámult a fölötte álló férfira, az arcát nem látta tisztán a vakító fényektől.

– Én… én lennék a kígyó…?

– A kígyók mind ott ülnek! – Lincoln ingerülten a padok felé intett a késével, de csak a félhomályban elterülő üresség volt ott, senki más. – Ott ülnek és énekelnek, akár a bárányok, énekelnek könyörületességről és megbocsátásról. – Lincoln a padlóra köpött, aztán lehajolt a paphoz, és szinte suttogott. – Te inkább skorpió vagy. Megmérgezed az emberiséget az álszentségeddel. – Itt megállt egy pillanatra, mintha elgondolkodott volna, közben visszanyomta a lábával az öreget, aki megpróbált felkelni. Nevetni kezdett. – Tudtad, hogy a legtöbb skorpió csípése főleg a gyerekekre halálos? Micsoda hasonlat…

Lincoln szeme égett a fénytől, lángolt a bőre, lángolt körülötte minden. A képek összefolytak a pap vérével, mocskosan olvadtak szét a márványon, benne tükröződött az arca és a vigyora. Nevetés vegyült üvöltéssel, Lincoln koponyájának faláról pattantak vissza a hangok, a bőre alatt üvegszilánkok kúsztak, a tiszteletes is kúszott, végig az oltár felé, kezek nélkül, csak a vérmocskos csonkok. Aztán mégis voltak kezei, a falnak vetődve, kántálva írt a falra, minden vérvörös, minden vakítóan világos. A világ felrobbant, Lincoln levegőért kapkodva csapódott a földre. Felézett az égre, és azt képzelte, látja a csillagokat.

***

Esett az eső. Nem, valójában megállíthatatlanul szakadt egész nap, egész este, aztán egész éjjel. A cseppek dobolása az ablakon a napi rutin alapzajává vált, emiatt John aludni sem igazán tudott, félóránként leste az óráját, hogy tudomásul vegye, az idő csigaháton vánszorog. Komolyan kezdett félni, hogy sosem lesz már reggel.

Az ágyat csíkokra szabdalta a redőnyön át besütő utcai lámpafény, a narancs sávok rikítottak a sötétben. John a hátán feküdt és a plafont bámulta. Allison oldalra fordult a jobbján. Mélyen aludt, nem zavarta sem a zuhogó eső, sem az égzengés. Hatalmas villám hasította ketté az eget, a hirtelen fény berobbant a szobába. A nő barna haja ebben a pillanatban egészen fehérnek tetszett, és John épp arra gondolt, hogy Allison még őszen is gyönyörű lenne, amikor hirtelen, hangos rezgéssel megszólalt a mobilja az éjjeli szekrényen.

– Igen? – John fáradtan szólt bele. Aztán rövid hallgatás után csak annyit mondott – Hmpf, oké.

Lassan kelt ki az ágyból, nehogy felébressze Allisont, lábujjhegyen kiosont a szobából. Sietve magára kapkodta a ruháit, és éjfél után néhány perccel távozott otthonról. Nem vitt magával esernyőt, tökéletesen tudta, hogy felesleges, inkább futott a kocsiig. Egy 2003-as, ezüstszínű Toyota Camry volt. Nem éppen új darab, de volt négy kereke és működött; ezzel pedig tökéletesen kielégítette John igényeit. (Allisonét már kevésbé, John azonban hallani sem akart az eladásról).

Az autó tetejére zúduló eső zaja betöltötte az egész utasteret, miközben a rádió monoton hangú közvetítése ádáz harcot vívott vele. A cigarettafüst gomolyogva felszállt, menekülni akart az autóból, de hiába ostromolta az ablakokat vagy a tetőt, bennrekedt. John egy ideig figyelte, miként sűrűsödik körülötte a füst, aztán kelletlenül lehúzta az ablakot, utat eresztve neki. A csikk néhány perccel később sercegve landolt egy pocsolyában. 

Az éjszakai bágyadtság elvegyült az időjárás zord hangulatával, s ha korábban nem is, most elnyomta John érzékeit. Egy pillanatra, amikor belenézett a visszapillantó tükörbe, meglátta magát, de az a nyúzott arcú férfi, aki visszanézett rá, mintha egy vadidegen lett volna. Fekete hajába itt-ott már belevegyült néhány ősz hajszál, tincsei most ázottan és kócosan meredtek ezerfelé, hiába simította őket hátra. Szemei mély fáradtságot tükröztek, és most sokkal több ránc ült meg alattuk a kialvatlanságtól, mint általában. Csak a negyvenes éveinek elején járt, mégis akár tízzel többnek látszott. Tekintve azonban a tényt, hogy kipihenten és jókedvűen kellett volna visszatérnie a floridai szabadságáról, kifejezetten szörnyen festett.

A széles sugárúton autófolyam áradt, New Yorkban nem volt különbség nappal és éjjel között. John komótosan haladt egy pick-up mögött, mígnem egyszer csak az lefékezett, ezért ő rákapcsolt, hogy megelőzze, pedig egy cseppet sem sietett. Minek is sietett volna, ha a holttest megvárja? 

A sárga rendőrségi szalagot már messziről kiszúrta. Lezárták a járdát és az útnak ezt a szakaszát is. Mikor aztán John belépett az épületbe, az eső dobolása is elhalt. 

A Szent Erzsébet ferences templom még valamikor az 1700-as években épült, most szinte teljesen üres volt, a léptek zaja megrepesztette a szürreálisan békés csendet, ami megfeszült az élesen kivilágított helyiségben. Nem volt nagy, sőt egészen apró; csak egy kápolna a mindennapi misékhez. John nagyjából a hajó közepénél állt meg egy mészkő Erzsébet szobor mellett. A körbefutó árkádsor boltívei fenyegetően fölé magasodtak, az oszlopokon álló, fából faragott szentek érdektelenül néztek le rá. Mikor John belépett az épületbe, az eső dobolása is elhalt. Néhány rendőr őrként állt a padsorok mellett, a szobrok pedig könnyen megirigyelték volna mozdulatlanságukat és kifejezéstelen tekintetüket. Kelletlenül álltak félre a hadnagynak, unottan nézték végig azt is, ahogy az morcosan magára húz egy hófehér Tyvek overállt és a hozzá tartozó nylon cipővédőt.

Lassú, de határozott léptekkel vágott át a padsorok közötti folyosón. A márványpadlón végigsiklott a lámpafény, hogy az oltár előtt belefulladjon az alvadt vérbe; elkent, maszatos és fröccsent vér, vonszolás nyomok vastag vonala. Középen akár egy groteszk, démoni áldozat az Úr aprócska házában, az oltár felé fordulva, szétvetett végtagokkal hevert maga a holttest; Lyonel Fishburne tiszteletes. Nyitott szemei visszatükrözték a márványon táncoló fényeket, kísértetiessé téve az arcát. Átható és rideg volt a pillantása, de belefagyott a rettegés. Jól kivehető lábnyomok száradtak bele a vérbe, egy eldobott injekciós tű és a túl későn bekötött infúzió csöve, ami a férfi karjából lógott ki. A papnak mindkét kézfeje hiányzott.

– Hát, ez nem a floridai strand, mi? – A mély, rekedtes női hang valahonnan jobb oldalról érkezett, és visszhangozva zengett az oszlopok között.

– Rohadtul nem – morogta John.

– Magának legalább volt szabadsága. Az idejét sem tudom, engem mikor vitt el a férjem bárhová is.

– Tudja, Annie, magát én se vinném sehová. 

Ahogy az alacsony, molett nő hirtelen felbukkant John jobbján, az megeresztett felé egy halvány, gunyoros mosolyt.

– Vigyázzon magára, Downey, mert a maga seggét is felvághatom, ha az öreggel már végeztem! – A nő a papra bökött, aztán betűrt néhány rövid tincset a füle mögé. A csokoládébarna hajszín harmonizált sötét bőrével. 

– Mit keres itt? Nem Crownak kellene az éjszakásokkal jönnie?

– Túlóráról még nem hallott, szívecském?

– De, hogyne – mosolygott rá John.

– Na, mindent bele! Nézzen körül, én beszélek a mentősökkel. Jó nagy mocskot hagytak itt maguk után, az egyszer biztos… – Azzal Annie otthagyta a férfit.

John éles ívben kerülte meg a vérrel szennyezett területet. Eloldalazott az oltárt elkerítő, alacsony márványkorlát mellett, és az előtte álló térdeplőhöz lépett. Annak szürke párnájába már beleette magát a vér, a kovácsoltvas mécses tartón pedig pontosan két gyertya égett kitartóan, a viasz hangtalanul csöpögött le a padlóra. John a tekintetével követte a felszálló füst útját, hogy a pillantása a falakra vándorolhasson át. Az árkádsor takarásában kézzel írott szöveg vöröslött, a szabálytalan, göcsörtös betűk szinte letépték magukat a mészkőről, kétségbeesetten ordítottak. Egyenetlenül futó szavak hosszú-hosszú sora, görbén és szakadozottan, a vörös kréta éles kontrasztot alkotott a világos téglákkal. Az oszlopokra is felfutott néhol, ahol aztán elkenődött, és végleg olvashatatlanná vált.

– „Azután láték más fenevadat feljőni a földből, a kinek két szarva vala, a Bárányhoz hasonló, de úgy szól vala, mint egy sárkány.” – Egy vékony, magas férfi lépett John mellé, kezében fényképezőgépet szorongatott, készen rá, hogy dokumentálja a bizonyítékokat.

– Jelenések könyve – bólintott John, majd az egyik oszlop felé fordulva rábökött egy maszatos foltra, amiben a Jel. 18:2 volt felismerhető. – „Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé…”

– „… minden tisztátalan léleknek tömlöczévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöczévé.” – A helyszínelő (John úgy emlékezett, Jamesnek vagy Jacksonnak hívják) átvette a szót, amikor a nyomozó megakadt. Csak nagy erőfeszítések árán lehetett kiolvasni a szavakat, és ezen az előnytelen világítás sem segített. – A hideg futkos a hátamon.

– Majd megszokja.

John körülnézett a helyiségben további passzusok után kutatva, ám a többi fal érintetlennek bizonyult. Ezt azonban zsúfolásig teleírták. John újabb kört tett a helyszín körül. Puhán lépkedett, mintha félne felverni a templom nyugalmát. A véres lábnyomokat követte, próbálta megfejteni a tiszteletes útját, de ez egyenesen lehetetlennek tűnt; egymást keresztező útvonalak, elmosódott foltok, csúszásnyomok. A tiszteletes ez alapján egy kissé össze-vissza tántoroghatott a templomban. 

– Maga szerint imádkozott? – kérdezte.

– Ki? A tiszteletes? – James-Jackson helyszínelő zavart kifejezéssel az arcán fordult felé.

– A gyilkos. Megsebesítette Fishburne-t. – John itt vetett egy pillantást a holttestre, a fekete reverenda magába szívta a vért –, és hagyta elvérezni. Idejött. – John az ujjával mutatta az útvonalat. – Van itt egy másik lábnyom is, ami eléggé tisztának tűnik. Letérdelhetett, mert a párnahuzat itt véres, látja? Csupa mocsok. 

– Lehet, hogy a pap volt, nem? 

– Lehet. Valaki talán láthatta őt. Mondjuk, aki kihívta a mentőket? Egy ministráns vagy egy másik pap… Akárki.

A helyszínelő homlokráncolva figyelte a hadnagyot, reagálni azonban már nem tudott az elméletre, mert Annie öblös léptekkel visszatért, ő pedig nekilátott a fotózásnak. A nő mögött egy négyfős helyszínelőcsapat masírozott, mind hófehér overállba öltözve.

– Mondjon nekem valamit a testről, amin elindulhatok! – John, ügyet sem vetve a többiekre a nő felé fordult.

Lyonel Fishburne meggyalázott teste engedelmesen mozdult a halottkém kezei között; Annie felemelte a karját, oldalra billentette a fejét, és a sérüléseit vizsgálta. A sebeit. A fogait. A szemét. A percek lassan vánszorogtak, John belülről harapott az ajkába, hogy visszatartsa a türelmetlenség szülte gorombaságát. Talán, ha nem éjfélkor rángatták volna ki az ágyból rögtön a szabadsága utáni első munkanapján, nyugodtabban állt volna neki az ügynek. Tulajdonképpen nem is volt szolgálatban, ezért nyugodt szívvel csaphatta volna rá a kagylót a századosra (amire volt már példa korábban). Jeffrey Stone azonban számított erre a reakcióra, és tudta, hogyan kell kezelnie a hadnagyot.

John nem a türelméről volt híres, és most hatalmas erőfeszítésébe tellett, hogy valahogy mégis nyugalmat erőltessen magára. Azonnal tudni akart mindent, amit a helyszín és a test el tudott árulni a gyilkosról, toporgott volna, ha teheti. Annie végül egy halk sóhaj kíséretében szólalt meg.

– A körmei alatt valószínűleg bőrszövetet találnék, ha lennének körmei. Össze van kaparva a nyaka, úgy gondolom, hogy magának okozta. A csuklóján lévő vágások tiszták és precízek, premortem történt.

– Egy csapással vágták le? Esetleg baltával vagy machetével?

– Inkább balta. Egy esetben pontosan az orsócsont és a kézközépcsontok között választotta le a kézfejet.

– Lehet véletlen?

– Lehet – felelte Annie annyi szarkazmussal a hangjában, amennyivel csak tudta. - Pontosan éjjel huszonkét óra kilenc perckor halt meg. Valószínűleg drog hatása alatt állt, a karján nincs tűnyom. Késszúrás viszont van a vállán, több kisebb sérülés szerte a testén.

– Ezeket is magának okozta?

– Nem hinném.

– Mi van a fogaival? 

– Épek. Az egyik be van tömve. De nem vagyok fogász, mit akar tudni?

– Hogy megharapta-e a támadóját.

Annie felvonta a szemöldökét.

– Akinek levágják a kezeit – kezdte John –, az azzal küzd, amije marad. Remélem, hogy kiharapott egy darabot abból a mocsokból.

– Én pedig remélem, hogy később majd beugrik hozzám és hoz egy kis csokit. Ennél többet nem mondhatok boncolás nélkül. 

John zsebre vágott kezekkel kisietett a templomból. A rendőrök és helyszínelők nyüzsgése ebben a késői órában is biztosan nagy kíváncsiságot ébresztett volna a környéken, ám a zord idő jótékony hatással volt az emberekre, csupán ketten bámészkodtak, azok is megtartották a tisztes távolságot. A sárga rendőrségi szalag, amellyel lezárták az utca ezen szakaszát innen szinte már nem is látszott. A templom kapuját két oldalról egy-egy csicsás oszlop fogta közre, a tetejükön az esőtől megszürkült, szigorú vonású angyalok álltak. A szárnyaik, a ruhájuk, de még a mozgásuk is bántóan dinamikus volt, mintha bármelyik pillanatban szárnyra kaphattak volna. A harmadiknak, amelyik középen állt az oromzaton, egy gyermek ült a vállán, és nevetve mutatott az ég felé. John akaratlanul is követte a pillantását, de a zord felhőkön kívül semmit sem látott. Eltűnődött, a fiú vajon a lecsapni készülő villámoknak örül-e ennyire. Sebtében cigarettára gyújtott, majd az esővel mit sem törődve a mentőautóhoz sétált, hogy a tárva-nyitva hagyott hátsó ajtón beszállhasson. Két mentős gubbasztott odabent; egyikük az elsősegélyládára támaszkodva, a lábát lógatva ült a kocsi hátuljában, míg a másik éppen elhajított egy cigarettacsikket. 

– A nevem John Downey, én vezetem a nyomozást. Elmondanák, kérem, pontosan mi is történt?

Az egyikük – középmagas, erős arccsontozatú férfi – egy hangos sóhajt hallatott.

– Épp az előbb mondtuk el a hölgynek, ráadásul a járőrök már felvették a vallomásunkat is.

– Azért biztosan nem okoz gondot újra elismételni, ugye? Maguktól akarom hallani.

A férfi a szemeit forgatta, de nem ellenkezett tovább.

– 21:40-kor kaptuk a bejelentést, hogy valaki súlyosan megsebesült a templomban. 

– Kitől? – kérdezett közbe John.

– Nem mutatkozott be, de a diszpécser szerint férfihang volt.

– Volt itt valaki más is a tiszteletesen kívül?

– Egy árva lélek sem. 

– Oké. Tovább.

– Mikor ideértünk, a pap még élt, de nem volt magánál. A földön vonaglott, közben arról beszélt, hogy az ördög megmutatta a valódi arcát, és eljött, hogy magával vigye őt a pokolba. Azt mondta, meneküljünk el, meg valami angyalokat is látott jönni.

– A’sszem – szólalt meg a másik mentős, akinek már-már komikusan vékony hangja volt erős testalkatához képest -, a Bibliából idézett.

– Apokalipszisről beszélt – folytatta az előző –, folyamatosan mormolt valamit. Be lehetett drogozva, mert egyáltalán nem tudott magáról. Amikor leállt a szíve, megpróbáltuk újraéleszteni, de már nem tehettünk semmit.

– Nem mondott mást? Hogy ki támadta meg vagy, hogy miért?

– A saját nevét sem tudta elmondani, csak a pokolról meg ördögökről halandzsázott.

– A Sátán ellen mégsem adhatok ki körözést – ráncolta a homlokát John.

– Ki tudja? Egy próbát talán megérne. Tuti, hogy jól állna neki a bilincs. – Erre mindkét férfi felnevetett, de John nem igazán értékelte a poént. – Maga szerint hol vannak a kezei? Elvitte ereklyének?

– Na, látja, ez egy nagyon jó kérdés.

***

A szürke reggel rázuhant a fák ágaira, kedvtelenül lecsorgott róluk, s nyúlós, ragadós tócsák képében oszlott szét az aszfalton. A New Yorkra telepedő hidegbe belefagyott a pillanatnyi csend, és jeges csillogással vonta be az utcákat jelezvén, a tél már a küszöbön toporog, és csak arra vár, hogy beengedjék végre. Még nem világosodott ki teljesen, amikor Aaron Catcher lefékezett az Orchard Gardens közepén a sárga rendőrségi szalag előtt. Az eső még szemergett ugyan, amikor kiszállt a kocsiból, de ezt mindössze egy ingerült sóhajjal nyugtázta. A hideg pillanatok alatt pirosra csípte az arcát. Átbújt a szalagkorlát alatt, és öblös, magabiztos léptekkel elindult a zsákutca vége felé.

Gyilkosságról érkezett bejelentés hat óra után, és Catcher, aki az éjszakai műszakban dolgozott, épp időben le tudott csapni az ügyre. Az újoncok buzgalma még ott vibrált a mellkasában. Most is vérbefagyott holttestre számított, meg amolyan ízig-vérig filmbe illő gyilkossági helyszínre. Csak alig néhány hónapja dolgozott ebben a pozícióban, gyerekes természetével pedig igen nehéz dolga akadt, ha bizonyítani akarta rátermettségét. Epekedve várta már azt az ügyet - az Ügyet - amivel véglegesen beírhatja magát a nagykönyvbe. Ahogy azonban a járőröket kikerülve megállt, tudatosult benne, hogy bizony nem ez lesz az.

– Jó reggelt, uram! – köszöntötte egy idősebb rendőr. 

– ’Reggelt Carlos! – Catcher homlokráncolva meredt a vörös házakra, mintha azok falain meglelhetné a választ a kérdésére. – Hol van a holttest?

– Sehol.

– Sehol?

– Sehol.

– De hát gyilkosságot jelentettek.

– Igen, de… ezt jobb, ha közelebbről is megnézi.

Carlos a tizenötös számú ház bejáratától nem messze álló oszlopra mutatott. Fából készült, ez már messziről is jól látszott, és dacára, hogy három lábon állt, egyáltalán nem tűnt stabilnak. Nagyjából másfél méter magas lehetett. Ahogy a még felkelőben lévő nap első, halvány sugarai végigfutottak rajta, a tetejére erősített kecskekoponyán megcsillant az eső. Catcher lassú léptekkel indult meg felé, zsebre tett kezekkel. A szél elsodorta igaz a bűz nagy részét, de most hirtelen megcsapta a férfit a rothadás erős, szúrós szaga. Catcher félredöntött fejjel, már-már pislogás nélkül meredt az oszlopra. Szemeivel még mindig a testet kereste – mert a fenébe is, csak lennie kell egynek valahol! –, ezért csak később szúrta ki a koponya alatt lógó madarakat. Két hatalmas holló csapzott, tépett tollazattal, amiket a lábuknál fogva kötöztek össze, hogy aztán fellógathassák az oszlopra. A madarak vére vastag patakban csorgott le a gerendán, beleette magát a fába és megsötétült. Közvetlenül a koponya alól kézfejek álltak ki, s első pillantásra egészen úgy festett, mintha oltalmazón borulnának a kivéreztetett hollók fölé. A két hüvelykujj összeért, a többi görcsösen behajlott.

– Ki találta meg? – kérdezett vissza a válla felett Catcher. A váratlan helyzettől egy kicsit összezavarodott.

– Craig bíró lánya, Patricia Craig, ők laknak a 15-ösben. Ő tette a bejelentést is. Odabent vannak mind.

– Beszélek vele – közölte a nyomozó. – Maguk kérdezzék ki a szomszédokat, hátha azok láttak valamit. Szerezzenek nekem egy szemtanút, vili?

Mikor Carlos azt felelte, „vili!”, ő már be is nyitott az ajtón, ezért nem hallhatta meg a járőr cinikus hangsúlyát.

Az előtér tágas volt, egy elegáns és mindenképpen drága ízléssel berendezett nappaliba vezetett. A sötét és világos színek kontrasztja dominált, ami kissé ellentmondásos volt a vörös házfallal odakint. A jobb oldalon futó lépcső korlátja lakkozott fából készült, a külső felén faragott díszítéssel, amit a nyomozó már nem figyelhetett meg alaposabban, mert egy női kéz kitakarta előle. Egy fiatal, sötét bőrű nő, nagyjából a húszas éveinek közepén sietett lefelé, de ahogy megpillantotta Catchert, megtorpant. Az utolsó néhány fokon már komótosan sétált le.

– Jó reggelt! – köszönt a férfi.

– Jó reggelt! Ön bizonyára…?

– Catcher. Aaron Catcher nyomozó.

Kezet ráztak.

– Patricia Craig. Erre tessék, kérem!

Azzal Patricia egy krémszínű bőrkanapéhoz vezette Catchert a nappaliban, ahol egy széles vállú férfi ült. Komoran figyelte a járőröket, a térdeire támaszkodva összekulcsolta az ujjait. Állt ott egy pálmafa, aminek a levelein átszűrődő napfény vékony sávokban világította meg a férfi arcát.

– Apa? – Patricia a vállára tette a kezét. – Ő itt Catcher nyomozó.

A férfi alaposan végigmérte az említettet, mielőtt felállt volna, hogy bemutatkozzon.

– Daniel Craig.

– Bíró úr! – Catcher megeresztett felé egy mosolyt, ami kissé lehervadt Craig erős kézfogásától.

– Aaron Catcher, hm? Williams ezredes unokaöccse.

– Így van, uram!

Catcher a felismerés váratlan örömétől megrészegülve vigyorgott a bíróra, aki nem igen volt vidám hangulatban, és ezzel sikerült keresztbetörnie a nyomozó kezdeti jókedvét is.

– Nos, igen. – Catcher megköszörülte a torkát. – Ha jól tudom, Ms. Craig találta meg a… a totem…. oszlopot. – Itt Patricia felé fordult, aki bólintott. – Néhány perccel hat előtt.

– Igen, így volt. Aztán felkeltettem apát, és hívtam a rendőrséget.

– Nem láttunk és nem is hallottunk semmit – vette át a szót Daniel Craig. – És fogalmam sincs, hogy miért tették ide ezt a valamit. 

– Gyilkosságot jelentett be. – Catcher a lányra nézett, jelezvén, hogy inkább vele kíván kommunikálni. – Megkérdezhetném, miért, hogyha nincs holttest?

Patricia olyan képet vágott, mintha valaki hirtelen tarkón vágta volna.

– Azokat a kezeket valakiről levágták! – közölte felháborodva. – Azok odakint egy ember levágott kezei, nyomozó! Maga szerint az áldozat még él?

Az apja nyugtatólag átkarolta Patricia vállát, majd közömbös hangon szólalt meg:

– Már visszavonultam, de rosszakaróim attól még vannak. Szakmai ártalom, gondolom, ezt nem kell megmagyarázni.

– Nem, ez teljesen érthető – bólintott Catcher.

– Kell, hogy legyen valami oka annak, hogy iderakták ezt az izét, nyomozó. És tudni akarom, hogy mi az!

– Kérem, gondolja végig, hogy volt-e valakivel komolyabb konfliktusa az elmúlt időszakban! Vagy valakinek a családból.

– Az elmúlt időszakban? Maximum a hentessel, ha nem friss az áruja.

– Értem. – Catcher nem tudta eldönteni, nevessen-e vagy sem, ezért inkább ismét megköszörülte a torkát. 

Patricia feszengett, fekete haját sebtében lófarokba fogta csak, hogy kezdjen valamit a kezeivel.

– Kérem – kezdte. – Édesanyám gépe már leszállt, valószínűleg nemsokára itthon lesz. El tudnák ezt addig tüntetni? – A fejével az ablak felé bökött, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a totemoszlopra. – Nagyon felzaklatná őt a látvány.

Habár Craig bíró már nem praktizált, amikor Catcher munkába állt, és így nem is ismerhette őt személyesen, sokat hallott már róla és a családjáról is. Patriciáról tudta, hogy az apja nyomába akar lépni, és hogy kitűnő egyetemi átlaggal rendelkezik, Mrs. Craigről pedig azt beszélték, hogy lélegzetelállítóan gyönyörű. Remélte, hogy az asszony időben befut ahhoz, hogy találkozhasson vele.

– Igyekezni fogunk – felelte végül.

Mikor a nyomozó elhagyta a házat, a helyszínelők már javában az oszlop körül ténykedtek, Catcher pedig úgy döntött, a járőrökhöz csapódva ő is nekilát kérdezősködni a szomszédoknál. 

***

John az épület halljában a falnak támaszkodva figyelte az érkezőket és távozókat, a reggeli nyüzsgés moraja eltompította a gondolatait. Egykedvűen harapott egy falatot a szendvicséből, odaintett egy elsétáló kollégájának, majd inkább elfordult, mielőtt annak eszébe juthatott volna beszélgetést kezdeményezni vele. Az órájára lesett; az pontosan 11:16-ot mutatott.

Aaron Catchert eddig csak hallomásból volt szerencséje ismerni. Persze, hogy volt, mindenkinek volt – mindenki hallott már Williams ezredes unokaöccséről. Hiszen nagybátyja révén Catcher már akkor reflektorfénybe került, amikor elvégezte az akadémiát. Így most, hogy John őrá várakozott a rendőrségi épület aulájában, próbálta megalkotni a képet a férfiról a hallott részinformációk alapján, de mindössze arra jutott, hogy Aaron Catcher minden bizonnyal arrogáns és nagyképű újonc lehet. Valaki, akinek a feneke alá tolják az irodaszéket, és egy ranglétrát csapnak mellé azzal az utasítással, hogy bizonyos időközönként ugyan legyen szíves feljebb mászni eggyel, ha nem túl megterhelő. Úgy vélte, ezzel a viselkedésmóddal végül tényleg méltó utódja lehet majd Williamsnek, és hogy ő köszöni szépen, de nem kér a vele való együttműködésből. 

Johnt egy kollégája rángatta ki a gondolatai közül; a férfi hirtelen bukkant fel a jobbján. Magas volt, vékony és szembetűnően nagy orrú, olajfekete haját hátrasimította.

– Na, hogy haladsz a kis templomi egereddel? – kérdezte könnyedén.

– Rossz a hasonlat, Giordano. Ez nem egér, ez egy patkány.

– Hallottam, mekkora mocskot hagyott maga után.

– Az érdekesebb inkább az, hogy mit nem. Elvitte az áldozatom kezeit.

– Mi?

– Most várom a fickót, aki megtalálta. Talán jutunk valamire. Nálad mi a helyzet?

– Hát, amíg te pszichopatákkal töltöd az idődet, rám egy szőke bombázó vár a kihallgatóban. – Azzal Giordano egy drámai sóhajjal beletúrt a hajába. – Az éjjel megtámadták és kirabolták. Biztosan nagyon maga alatt van, szüksége lehet egy kis lelki támaszra.

– Csak nehogy túlságosan is megtámogasd!

Giordano kajánul elvigyorodott.

– Hogy jut ilyen eszedbe egyáltalán? – Elindult a lépcső felé, de a válla felett még visszaszólt. – A holnapi meccsről el ne késs! Lealázzuk a tűzoltókat!

– Ott leszek!

Aaron Catcher abban a pillanatban lépett be az épületbe, majd sáros nyomokat hagyva maga mögött átvágott a portán egyenesen John felé.

– Downey hadnagy? – Catcher egy vidám mosollyal nyújtott kezet Johnnak, aki unottan összegyűrte a papírzacskót, amiben korábban a szendvicse pihent, majd behajította egy kukába. Csak ezután ráztak kezet. – Aaron Catcher, Brooklynból! Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem! Tudja, korábban egyetlen előadását sem hagytam ki az akadémián, és most hatalmas megtiszteltetés, hogy segítségére lehetek a…

– Ez hízelgő, kösz! – John csípőre tette a kezeit. – De koncentráljuk inkább a történtekre, mit szól? Menjünk fel az irodámba!

Catcher arcán egy szelíd, de bárgyú mosoly ült, s ebben a pillanatban egészen úgy festett, mint egy gyerek a vidámparkban. Az izgatottság hullámokban áradt belőle. Kerek arca volt, kissé borostás, barna szemű fiú volt. Öltönyt viselt a gazdag fiatalok laza eleganciájával. 

John irodájának falait sárgára festette az íróasztali lámpa fénye, viszont olyan bánatosan világította be a helyiséget, mintha arra készülne, hogy feladja a küzdelmet a félhomállyal. Mikor hirtelen pislákolni kezdett, John ököllel megtaszította kissé, ami bevált módszer volt nála. Az asztalon talpalatnyi hely nem maradt a kirámolt helyszíni fotóktól és iratoktól. Az asztal két oldalán foglaltak helyet, John egy pohár kávéval a kezében hátradőlt. Élvezte az italból áradó forróságot, meg az illatot, ahogy megtöltötte az orrát, majd lassú, megfontolt mozdulattal belekortyolt. Véleményét egyetlen keserű grimaszba sűrítette.

– Ha jól tudom – kezdte –, akkor ma talált Craig bíró háza előtt két levágott emberi kezet.

– Pontosan, uram! – Catcher sietve az asztalra tette a mappát, amit eddig szorosan ölelt magához, és kikeresett belőle egy fotót. A kupac tetejére fektette. – Amint látja, ennek a totemoszlopnak a tetején voltak. Úgy gondolom, hogy ez volt a fő eleme. A többi csak amolyan díszítő jelleggel került oda.

– Díszítő jelleggel? – John Catcherre meredt, aki ettől láthatóan zavarba jött.

– Úgy értem, h-hogy maga a két kézfej volt a lényeg. De… persze… a többi is fontos. 

A fényképek fényes felületén ottmaradt a hadnagy ujjlenyomata, ahogy felemelte azokat. 

– Ennek a hollónak felvágták a mellkasát.

– Begyét.

– Hm? – John felvonta a szemöldökét.

– Az a… begye, uram. A madarak nyelőcsövének jellegzetes… De ez most nem is fontos – magyarázta Catcher, aztán inkább elhallgatott. Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. – Igen, nos, egy papír fecni volt belevarrva.

Azzal előhúzott egy újabb fotót, ezúttal az említett fecniről. Az gyűrött volt, barna az alvadt vértől, a tinta rajta szinte már olvashatatlan. John a kép sarkát fogva húzta maga elé. Egészen közel hajolt hozzá, még a lámpáját is elfordította, így a fény éppen ráesett a kézzel írt szövegre.

– Öhm, bocsánat, szabad? – Catcher egy bátortalan mozdulattal a Biblia felé nyúlt, ami az asztal sarkán hevert. Mikor a hadnagy bólintott, elvette. – Tessék – szólt pár pillanatnyi zajtalan keresgélés után. – Jelenések könyve, 14. vers, 7. szakasz.

– Jelenések könyve, mi? – John fintorogva nézett előbb a férfira, aztán a Bibliára, végül vissza a szövegre. Hangosan kezdte olvasni. – „Ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája.” Úgy gondolom, hogy ez Craig bíróra vonatkozik. Ez fenyegetés.

– Igen, én is úgy gondolom – mormogta John az orra alatt.

Miközben végigfutotta még egyszer a szöveget, John megpróbálta előkeríteni a tollát, amiről tudta, hogy ott lapul valahol. Egy pár nappal korábbi újság alatt rejtőzött, ami hatalmas betűkkel közölte egy gyilkossággal vádolt férfi felmentésének a hírét. Felírta a fénykép azonosító kódját egy öntapadós cetlire, aztán felcsapta a balján heverő Bibliát – ami olyan friss volt, hogy még ropogtak a lapjai –, és bejelölte vele János jelenéseinek 14. versét. Catcher homlokráncolva figyelte a jelenetet, de nem szólt, inkább kivárta, míg John magyarázni kezdett.

– Az áldozat, akinek a kezeit kikötözték a bíró háza elé, valójában nem is annyira áldozat. – Itt John belelesett egy aktába, onnan leste ki az adatokat. – Lyonel Fishburne, született 1954. január 7-én, katolikus lelkész. 2008. április 25-én pedofília vádjával bíróság elé állították itt New Yorkban, de bizonyítékok híján és ellentmondásos vallomások alapján végül felmentették. Talán vele kezdődik el az aratás. Ha lesznek még hasonló gyilkosságok, márpedig lesznek, erre mérget vehet, akkor már tudjuk, mi alapján válogat a tettes.

– Én nem… nem tudom, hogy levonható-e ilye következtetés ezek alapján.

– Akkor talán várjunk, amíg elénk tesz még pár masnival átkötött hullát?

– Nem, persze, hogy nem! – kapta fel védekezőn a kezeit Catcher. – De mégis, milyen aratás?

John nekilátott összepakolni a képeket. Legalább a rend látszata legyen meg, gondolta, aztán a másik férfi elé tolta a nyitott Bibliát, ahol egy rikító zöld öntapadós cetlin a „sarló” szó díszelgett.

– „Vidám aratás és rettenetes ősz” – olvasta fel hangosan. Az ujjával követte, hol tart éppen. – „És látám, és ímé vala egy fehér felhő; és a felhőn üle valaki, hasonló az embernek Fiához, a fején arany korona, és a kezében éles sarló.”

Itt elszakította a tekintetét a szövegről, majd kapkodva kikeresett egy fotót a halomból, amin a templomfalra írt szöveg egy részlete látszott; a „sarló” és „aratás” szavak ismétlődtek egyre szabálytalanabb betűkkel írva.

– „És más angyal jöve ki a templomból – folytatta –, nagy szóval kiáltván annak, a ki a felhőn ül vala: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt. Bocsátá azért, a ki a felhőn ül vala az ő sarlóját a földre; és learattaték a föld.” A szöveget Fishburne írta fel az oldalhajó egyik falára, de nézze, nem társított hozzá semmit. Se igeverset, se mást. Amikor először olvastam, akkor nem értettem, hogy mit akar jelenteni, pedig teljesen egyértelmű. Fishburne nem volt bolond, csak bedrogozták.

– Meg van már a halottkémi jelentés? Az kellene a kézfejek beazonosításához is… Tudja, DNS meg ilyenek…

– Nincs, de a mentősök szerint nem volt magánál. De úgy látszik, annyira mégis, hogy üzenjen nekünk. Nekik is hadovált össze-vissza, de látja ezeket itt végig?

John a kupac tetejére húzott egy újabb fotót, amin a szöveg már olvashatatlanná maszatolódott, csupán szótöredékeket lehetett benne felismerni. Catcher felemelte, hogy a fény felé tartva jobban láthassa, de John folytatta.

– Jelenések könyve, 14:16. „Bocsátá azért, a ki a felhőn ül vala az ő sarlóját a földre; és learattaték a föld.” Újra ölni fog.

Catcher a nyitott Biblia fölé hajolt, tekintetével átfutotta az ide tartozó passzusokat, hangtalanul formálta a szavakat a szájával.

– Learatja a… az embereket?

– A bűnösöket. – John rábólintott.

– És Fishburne? Vele kezdődik el?

A napsugarak beáramlottak az irodába, ahogy a felhők résein sikerült utat törniük maguknak, de az ablaküvegnek csapódó esőcseppek elvették a kellemes délután ígéretét. John az ablakhoz lépett, hogy a lassan elázó várost figyelje, amíg Catcher elolvasta a tiszteletes és a templomi gyilkosság aktáját. Csöndben várakozott, mígnem a másik meg nem törte azt.

– Daniel Craig volt a bíró a tárgyaláson?

– Gondolom, ez az ő számára is egy üzenet lehetett. Felmentette Fishburne-t, tehát ő is bűnös. Védelmet kell neki biztosítani. – John megdörzsölte az orrnyergét.  – Mit tud még mondani a kézről?

Catcher a mappája fölé hajolt, és átfutotta a papírokat.

– Egy vágással választották le őket, amikor az áldozat még élt. A körmök alatt nincs semmilyen idegen anyag, csak bőrszövet, de a DNS azonos a sajátjával. Nem találtunk a tettesre utaló nyomokat. Valójában az egész oszlop tiszta, akár a patyolat, még egy kósza hajszálat sem találtunk. Szemtanú nincs. Egy sem.

– Az hogy lehet? 

A fiatal nyomozó széttárta a kezeit.

– Az egyik szomszéd hallott valamit – magyarázta –, de nem nézett ki. Azt hitte, csak valami fiatalok szórakoznak arra.

– Hát, pedig rohadtul kinézhetett volna.