Figyelmeztetés: erőszak
Korhatár: 16+
II. FEJEZET
Hogy Aaron Catchernek nincs autója, az nagyon hamar kiderült, ugyanis másnap reggel John kiszúrta őt egy buszmegállóban ácsorogni. Gyorsan átsorolt a kocsival, hogy mellé állhasson, a nyitott ablakon pedig kikiabált új kollégájának, hogy szálljon be. Catcher eleinte csak meglepetten pislogott, de amikor John türelmetlen dudálással jelezte, hogy igyekezzen, beugrott az anyós ülésre.
– Köszönöm, uram! – szólt. – De honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Nem tudtam, csak kiszúrtam. Maga mindig buszozik?
– Csak amíg szervizben van a kocsim.
Leparkoltak egy pékség előtt, nem messze az őrstől. John beszaladt valami reggeliért – Catcher igen szép kis rendelést adott le neki –, és mivel odabent tömeg volt, az irodában pedig túl sok volt a munka, így a kocsiban ették meg. Végül a rádiót is visszakapcsolták, hogy meghallgassák a nyolcórás híreket, amiben persze szó esett a tiszteletesről. Mikor aztán a hírolvasó nekilátott elméleteket gyártani az esettel kapcsolatban, John inkább másik adóra váltott.
– Nem kellene valami sajtóközleményt kiadni, mielőtt még több baromságot összehordanak? – Catcher lehajolt, hogy felszedje a földről a szendvicséből kihullott salátát, aztán beleszórta a szalvétájába.
– Nem – felelte John. – Egyelőre semmit, még nagyon korai lenne.
– Az lehet, de már most találgatnak mindenféle szektákról meg összeesküvésekről. Baromság.
– Lehet, hogy nem is annyira, mint hiszi. Semmit nem tudunk. De jó is, hogy mondja. Utána kéne néznie pár embernek.
– Kiknek, uram?
– Azoknak, akik korábban megvádolták Fishburne-t. Akiket állítólag molesztált. Nekik vagy a családtagjaiknak lehet indítékuk, mindenkinek, akinek akár egy bolhányi köze is volt az egész cirkuszhoz. – John galacsinba gyűrte a papírzacskót, a szalvétáját, és az egészet belegyömöszölte az üres kávéspoharába. Cigarettára gyújtott.
– Gondolja, hogy tényleg valami szekta támadta meg az öreget?
– Francot. Éppen ezért derítsen ki róluk mindent. Keressen nekem valakit, akinek a nyakába varrhatom ezt az egész szart..
Catcher egy kérdő pillantást vetett a férfira, de az nem vette észre, mert a kocsival kigurult a parkolóból, egy fekete Mercedes mögé sorolt be.
– Azon leszek, uram!
– És ne uramozzon nekem, ez nem a katonaság.
A manhattani 4-es körzeti kapitányság épületétől alig pár méterre a sarkon állt az az újságos bódé, ahová John minden nap elzarándokolt a New York Timesért, és ahol minden nap ugyan az az idős hölgy szolgálta ki, ugyan azzal a kedves mosollyal. Egy ideje pedig Johnnak már kérnie sem kellett semmit, még a kedvenc képregényének az új számát is szó nélkül megkapta minden hónap negyedikén. Most viszont meglepődött, amikor egy Garfield landolt a pulton épp, mikor fizetni akart. Hatodika volt.
– Késtek a kiszállítással – közölte a nő könnyedén, aztán valamit még magyarázott arról, hogy sokan panaszkodtak már emiatt, de John nem igen foglalkozott vele.
Csak illedelmesen mosolygott, bólogatott, majd elköszönt, hóna alatt az újságokkal. A szemergő eső aprócska foltokat hagyott a Timeson, amibe John gondosan belecsavarta a képregényt. Menet közben előhalászta a mobilját is, meg a cetlit, amire előző este felfirkantott egy telefonszámot, aztán várt, amíg a telefon kicsengett. Ám időpontot egyeztetni a New York-i megyei érsekkel nem volt annyira egyszerű feladat, mint ahogy azt John képzelte, így a pár percesre tervezett beszélgetésből majd negyed órás lett. Ő ugyanis ragaszkodott a „ma mindenképpen beszélnem kell vele” és a „rögtön, ahogy fogadni tud” elvekhez. A túlságosan is fiatal hölgy azonban „az érsek úr holnap délután ér rá erre, Önnek megfelel?” mondathoz ragaszkodott, Johnnak pedig ügyelnie kellett, nehogy véletlenül is felvigye a hangját.
– Hölgyem, úgy látom, nem érti – szólt, szinte tagolva a szavakat. – Gyilkossági nyomozó vagyok, egy gyilkosság ügyében keresem az érsek urat, mert az egyháza egy tagját meggyilkolták. Gyilkosság történt.
– Értem, nyomozó úr, tökéletesen értem. Az érsek úr viszont sajnos roppantul elfog… Egy pillanat!
John suttogást és motyogást hallott a vonal túl feléről, meg néha furcsa, érdes hangokat, amiből sejtette, hogy a nő befogta a telefont. Mikor ismét kiélesedtek a hangok, egy férfi szólt bele.
– Nyomozó úr? Robert Corley érsek vagyok. Ha jól tudom, sürgősen beszélni szeretne velem.
– Üdvözlöm, érsek úr! Igen, minél hamarabb. Fishburne tiszteletesről lenne szó.
– Igen, sejtettem, hogy előbb-utóbb fel fognak keresni. – John különös élt vélt kihallani a férfi szavaiból. – Állok rendelkezésére. Délután kettőkor megfelelne Önnek?
– Tökéletes.
– Rendben. A Szent Patrik Katedrálisban leszek, ott várom.
Catcher az irodában volt, pontosan ott, ahol John hagyta a megfelelő utasítások mellett. Akkor is, amikor John belépett éppen telefonált, közben pedig szorgosan jegyzetelt valamit, John pedig attól félt, hogy lángra lobban a papír a toll alatt. Nem zavarta meg a másikat, csöndben lepakolt – az újságokat az asztalra dobta –, és nekilátott átolvasni Fishburne tiszteletes aktáját. A vaskos mappa tartalmazta az áldozatok vallomásait, bírósági jegyzőkönyveket, mindent, amit csak John össze tudott kaparni az üggyel kapcsolatban. Mélyen belemerült, csak néha-néha morrant fel, és észre sem vette, hogy a szobában hirtelen csend lett. Mikor felnézett, Catcher ott állt szemben az asztalával.
– Nem sikerült mindenkit utolérnem, de máris van két emberem, akik hajlandóak fogadni. Két áldozat – itt Catcher belelesett a noteszébe –, Adrian Smith és Amanda Lynn.
– Amanda? – John szemöldök ráncolva átlapozott pár oldalt az aktában. – Ja, Amanda.
Amanda mindössze hét éves volt, amikor az ominózus eset történt, és ő volt az utolsó, aki vallomást tett a tiszteletes ellen.
– Jól van – szólt John. – Akkor menjen és tudjon meg nekem minél többet róluk. Ha bármelyiküknek is köze volt az esethez, az hamar ki fog derülni.
Catcher bólintott, de mielőtt elindult volna, kiszúrta az akta alatt heverő újságot. A szélénél fogva kihúzta a kupac alól, de csak a címlapot futotta át.
– Minden tele van Sanders képével – fujtatott, aztán visszalökte az újságot az asztalra.
„Stephen Sanders szabadlábon. A férfi kártérítést követel” – hirdette a főcím. John csak egy futó pillantást vetett rá.
– Maga nem hiszi, hogy ártatlan lenne? – kérdezte.
– Egyáltalán nem. Szerintem ő volt a tettes. Ez az egész ügy nevetséges! – Catcher felkapta a zakóját a széke háttámlájáról, de nem vette fel, csak átvetette a vállán. – Inkább megyek.
Azzal kiviharzott.
A cigarettafüst egyenesen felszállt az ég felé, hogy beleolvadjon a szürkeségbe, John pedig majdnem elhajította a csikket, mikor hirtelen arra a következtetésre jutott, hogy egy templom előtt azért ez mégiscsak tiszteletlenség lenne. Elnyomta hát egy közeli kuka peremén, aztán beledobta. Várt. Még kereken tíz perce volt a találkozóig, és nem akart több időt eltölteni a templomban, mint amennyit feltétlenül szükséges volt, így hát odakint fagyoskodott a hidegben. Azonban, mikor végül belépett a Szent Patrik Katedrális kapuján, csalódnia kellet, az ugyanis kongott az ürességtől. Se turisták, se bámészkodók, senki. Előre sétált, és hogy ne a padok között ácsorogjon, helyet foglalt az egyik sorban. A neogótikus templom hatalmas belmagassága elszédítette Johnt, így inkább abbahagyta a forgolódást. Az oszlopok és a boltívek mintha egészen a végtelenségig nyújtózkodtak volna, magasabbra és magasabbra, míg végül egybefutnak a vonalak. Talán a mennyekig akartak nyújtózni, az ablakok kékjén átszűrődő fény pedig akár a végtelen égbolt is lehetett volna a felhők felett.
Csend volt. Olyan mély csend, amilyet John már nagyon rég nem hallott, azonban rá kellett jönnie, hogy nem is hiányzott neki. Ebben a csendben ugyanis előjöttek azok a régi emlékek és gondolatok, amiktől szeretett volna megszabadulni. Eszébe jutott Catcher is, meg az, hogy volt idő (valamikor nagyon régen), amikor még ő is ilyen lelkesedéssel kelt minden reggel. Aztán lassan felgyűlt az a rengeteg mocsok a fejében, és meg kellett tanulnia takarítani. Ez nála nagyjából annyit jelentett, hogy soha nem nézett vissza – ez volt az egyetlen szabálya. És sosem gondolt különösebben a távoli jövőre sem, csak az itt és most számított. Azonban látva Catchert, attól tartott, hogy a férfit sokkal hamarabb meg fogja rontani az emberek sötét oldala, mint őt, és ez kifejezetten bosszantotta.
Sokáig azonban nem agyalhatott ezen, mert a sekrestyébe vezető ajtó kinyílt, és megjelent egy magas, ősz férfi. Papi reverendát viselt, az alja szinte söpörte a földet. Komor ábrázattal lépdelt, de rögtön az arcára varázsolt egy udvarias mosolyt, ahogy megpillantotta Johnt. A hadnagy feltápászkodott.
– Downey nyomozó? – kérdezte az érsek, miközben kezet nyújtott.
– Hadnagy.
– Persze, hadnagy. Robert Corley.
– Jó napot, atyám!
– Érsek.
John kiérzett némi gunyoros élt a szóból, és elmosolyodott rajta.
– Amint a telefonban is mondtam, Fishburne tiszteletes miatt szerettem volna önnel beszélni. Tudnom kéne néhány információt róla, hogy összeállhasson a kép, mert bevallom őszintén, hogy most nagyon zavaros.
– Akkor képzelje el a mi helyzetünket, hadnagy. Egy testvérünket szabályosan kivégezték Isten házában. Ennél nagyobb szörnyűséget nem igazán tudnék elképzelni.
– És a gyermekmolesztálás? – John szemrebbenés nélkül szegezte az érseknek a kérdést, akinek kerek arcán semmiféle érzelem nem látszódott. Viszont már nem is mosolygott, és így a szája egészen aprónak tűnt, ami összhangban állt apró, mélyen ülő szemeivel.
– Talán foglaljunk helyet. – Corley a pad felé intett, ahol nem rég meg John is ült.
– Talán inkább az irodájában kellene beszélnünk.
Az érsek egy pillanatig habozott, majd egy ártatlan kifejezéssel megkérdezte:
– Csak nem feszélyezve érzi itt magát, Downey hadnagy?
– Dehogy – hazudta John. – A legkevésbé sem.
– Jól van hát, kövessen, kérem!
John ezer örömmel követte.
A tágas ámde sötét iroda inkább tűnt mini kápolnának, semmint valódi irodának. Mindenhol a barna különböző árnyalatai uralták a helyiséget, néhol arannyal mintázott cikornya faragások és üres tekintetű angyal kisplasztikák szolgáltak díszítésül. Ráadásul dohszag volt.
– Az egyháznak vannak hibái, hadnagy. – Az érsek helyet foglalt egy hatalmas támlájú széken az asztal mögött, ami a sarokban ácsorgó ódon szekrényen kívül a szoba egyetlen bútora volt. – Hiszen mégiscsak ember vezette intézmény.
– Fishburne tiszteletest én inkább bűnösnek nevezném, nem pedig hibásak. – John nem várta meg, hogy hellyel kínálják, leült a másik, sokkalta szerényebb székre.
– Mi nem hiszünk az ellene felhozott vádakban.
– Senki?
– A többség. Persze mindig akadnak kivételek, és általában ők a hangosabbak. De aki ismerte Fishburne tiszteletest, az tudja, hogy ő sosem lett volna képes olyan undorító dolgokat művelni, mint azt állították róla.
– Állították, bizony. – Johnnak nehezére esett kiölni a gúnyt a hangjából. Corley váltotta ki belőle, és utálta magát ezért. – Sajnálom, érsek úr, de nem szabad figyelmen kívül hagynom az áldozatok vallomását. Három egybehangzó állítás már igen csak komolynak hangzik.
– Ez a vita eltarthatna akár napokig is. Gondolom, vannak fontosabb kérdései is, mint a mi hitünk.
John attól félt, kezd komolyan paranoiás lenni, de úgy érezte, hogy a férfi különösen rossz szemmel néz rá. Talán csak azért, mert nem volt hajlandó elismerni a tiszteletes ártatlanságát annak ellenére, hogy a rendőrség semmiféle kézzel fogható bizonyítékot nem tudott felmutatni Fishburne ellen.
– Szerintem ez is szorosan idekapcsolódik. Hiszen éppen ön mondta az előbb, hogy voltak, akik szerint a vád nem volt alaptalan.
– Csak nem az egyház valamelyik tagját próbálja gyanúba keverni, hadnagy? – Corley halkan nevetett, de erre még John is elmosolyodott.
– Szó sincs róla. Én viszont nem csak az egyház tagjaira gondoltam. Hanem mondjuk, hogy a tiszteletes kapott-e fenyegetéseket, voltak-e furcsaságok körülötte, esetleg nem kívánatos személyek.
A szék hangosan és mélyen nyikordult meg, ahogy Corley érsek felállt. Az ablakhoz lépett, hogy kinézhessen rajta, bár John kételkedett benne, hogy valóban érdekli az utcai nyüzsgés.
– Sajnos semmi ilyesmiről nem tudok. Fishburne tiszteletes, ha elő is fordult vele ilyesmi, sosem osztotta meg velem. Mindig kínosan ügyelt a magánéletére, de azóta az ügy óta, ha lehet, még inkább. Nem engedte, hogy bárki belelásson vagy, hogy bárkinek is köze legyen hozzá. Magának való ember volt, ha fogalmazhatok így.
John mélyet sóhajtott, közben hátradőlt a széken.
– Kérem, gondolja végig még egyszer. Bármi a segítségünkre lehetne, a legapróbb dolog is. Egy levél, egy telefonhívás, egy váratlan látogató. Nem tartotta a kapcsolatot az áldozatok családjával?
– Fishburne kizárt minket az életéből, de afelől biztosíthatom, hogy soha nem beszélt többet azokkal az emberekkel.
– Nem voltak barátai?
– Senki. Illetve… természetesen mi mindannyian, de ő nem sok időt töltött közöttünk, csak amennyit muszáj volt.
– És mikor fordult ennyire magába? A tárgyalások után?
– Ő mindig is ilyen volt – legyintett az érsek, miközben visszalépett az asztalhoz, de nem ült le. – De tény, hogy a tárgyalások nem tettek jót vele. Teljesen a padlóra került. Tudja... – Corley elhallgatott.
John előre hajolt a székében, kivárt, majd mikor az érsek nem folytatta, noszogatni kezdte.
– Mit kellene tudnom?
– Kétlem, hogy ez segíthetne, és nem is könnyű ilyesmiről beszélni. Fishburne tiszteletes akkoriban fontolóra vette, hogy véget vet az életének.
– Öngyilkos akart lenni? – bukott ki Johnból. – De hiszen… pap.
– Köszönöm az észrevételt, hadnagy. – Corley vetett rá egy szúrós pillantást. – Fishburne idegei kikészültek, depressziós lett és nem volt hajlandó hallgatni rám. Végül az Úr erőt adott neki a folytatáshoz és megmentette a lelkét. Az életünket Istentől kapjuk, hadnagy, csakis ő rendelkezhet vele. Ha véget vetünk neki, azzal kicselezzük őt, és annál nagyobb bűn nem létezik, mint legyőzni Istent a saját játékában.
– Fishburne így is úgy is elveszítette ezt a játékot. Csak az nem mindegy, hogy hogyan. Mert a tét itt sokkal súlyosabb, mint hogy „hatost dobtál, két körből kimaradsz”.
Az érsek arca egy pillanatra megrándult, és John attól tartott, hogy mindjárt felvadult bikaként csap majd az asztalra, két kézzel, fújtatva, ám ez nem történt meg. Mi több, az a röpke pillanat nyom nélkül szállt el. Az érsek nyugodt hangon szólalt meg.
– Miért ennyire cinikus a hittel szemben, hadnagy?
– A hittel semmi bajom nincs. Az emberekkel annál több. Nem a hit okozza azt a sok rosszat odakint, azon az utcán is. – John az ablak felé bökött. – Maga nem lát mindent, hiába pillant ki néha. Sőt, semmit sem lát, én viszont igen. Én láttam Fishburne kiterítve és megcsonkítva, ott hevert a saját vérében és vizeletében, és tudja mit? Isten is látta.
A szavaiban nem volt düh, sem bánat vagy beletörődés, sőt, igazából semmi sem. John felállt, megigazította magán a kabátját és Corleyra nézett.
– Köszönöm, hogy fogadott, érsek úr. Ha bármi eszébe jutna, kérem, keressen meg!
– Ez csak természetes. Fishburne és én közeli barátságban álltunk, már amennyire az ember közel tudott hozzá kerülni, de azért kérdezősködni fogok a többieknél is, hátha valakinek feltűnt valami.
– Hálás lennék. – John gondolatban megszidta magát, amiért az elmúlt fél órában már másodszor hazudott, ráadásul egy papnak. Az hiányzott neki legkevésbé, hogy Corley önjelölt magánnyomozót kezdjen játszani.
Mielőtt elindult volna, várt néhány másodpercet, a másik férfi pedig kérdőn nézett rá.
– Elnézést, érsek úr, de lehetne egy kérdésem? Kissé személyesebb jellegű. – Mikor Corley két kezét széttárva jelezte, hogy nincsenek titkai, folytatta. – Ön miért hitt Fishburne ártatlanságában annyira? Tudom, hogy kézzel-lábbal védte őt, de nem értem, miért. Hiszen az egyháznak vannak hibái. Mégiscsak ember vezette intézmény. – Corley elmosolyodott, ahogy John visszaidézte neki a saját szavait. – Mi van, ha Fishburne is épp egy ilyen hiba volt?
– Engedje meg, hogy kérdéssel feleljek a kérdésére. Ön miért ragaszkodik ennyire a vádakhoz?
– Nyomozó vagyok, a bizonyítékokra kell támaszkodnom. Azok sosem hazudnak.
– Én pedig pap vagyok. A hitemre kell támaszkodnom, és az én hitem az, hogy vannak őszinte emberek. Egy atya miért hazudna egy másik atyának?
– Na, ugyan miért? – morrant fel halkan John.
Az érsek előre hajolt, ujjbegyeit megtámasztotta az asztalon.
– Isten látja a lelkünket, hadnagy. Nincs értelme a hazugságoknak, mert hiszen az embereket átverhetjük vele és megúszhatjuk a büntetést is, a börtönt vagy a kivégzést, ha ügyesek vagyunk. De a végén úgyis el kell majd számolnunk mindenért.
John arca kifejezéstelen maradt, és nem is válaszolt semmit. Mikor Corley elmosolyodott, ő tett egy lépést hátrafelé.
– Még egyszer köszönöm a segítségét! – szólt.
Mielőtt azonban elérhette volna az ajtót, az érsek könnyed hangon utána szólt.
– Üdvözlöm az édesapját! Rég láttam, remélem, jó egészségnek örvend!
John megtorpant, a keze már az ajtófélfán nyugodott. Hátranézett a válla felett, és megeresztett egy mosolyt az érsek felé.
– Ó, a legjobbnak. Gondolom – felelte, aztán kilépett az ajtón, és kisietett az épületből.
Mire John visszaért az őrsre, addigra már Catcher is megérkezett; a folyosón állt, éppen Aidan Giordanóval beszélgetett. Vidáman mosolygott, zsebre tett kezekkel hintázott a sarkain. Ahogy meglátták a közeledő Johnt, mindketten intettek, hogy menjen oda hozzájuk, így hát lemondva arról, hogy újabb kávét szerezzen abból az átokverte automatából, feléjük indult.
– Na, milyen meglepetésem van neked? – Giordano mosolyra húzta a száját, és várakozón nézett Johnra. Aki viszont nem felelt. – Legalább találgathatnál. Na mindegy. Tessék!
A férfi egy barna, leheletvékony aktát nyomott kollégája kezébe. Vallomást tartalmazott egy bizonyos Kathy Morristól, akit megtámadtak a Szent Erzsébet templom környékén december 4-én, a gyilkosság estéjén. John, miután végigfutotta a szöveget, csak egyetlen kérdést tett fel:
– Hol a nő?
Catcher a lépcső felé intett és közölte, hogy a kihallgatóban éppen Johnra vár.
– Epekedve – tette hozzá gúnyosan, aztán, ahogy John elrobogott, a másik kettő követte.
Kathy Morris fáradtan és unottan ült egy asztal mellett. A kezeit az ölében nyugtatta, nem tűnt sem idegesnek, sem izgatottnak. Hosszú szőke haja volt, egészen csinosnak tűnt; pisze orra volt, áthatóan zöld szemei, a lábai hosszúak és karcsúak (már amennyire ez így megállapítható volt), és John tekintete egy pillanattal tovább időzött el a dekoltázsán a kelleténél.
– Ez az a csaj, akit tegnap hallgattam ki. – Giordano karbafont kezekkel állt.
A kihallgatóterem másik felében voltak, az üveg mögött, és most mind a hárman Kathyt figyelték. A terem halványzöld falai John szerint kissé irritálóak voltak, habár elvileg nyugtató hatást akartak kiváltani. Valójában egészen harmonizáltak a nő szemeivel, és a Zsarumagazin következő számához tökéletes pillanatképeket lehetett volna készíteni valamelyik piperkőc újonccal az asztal másik végében.
– Miért nem szóltál hamarabb? – kérdezte John.
– Mert nem tudtam, hogy köze van az ügyedhez. Utána meg nem tudtalak elérni. Szóval berendeltem őt mára is.
Giordano megeresztett John felé egy félmosolyt, majd rákacsintott, de John nem reagált erre semmit. Csak otthagyta a többieket, és átment a nőhöz.
Kathy megkönnyebbült egy kissé, amikor végre valahára valaki benyitott a terembe, ahol eddig egymagában ücsörgött, de nem tűnt vidámabbnak a társaságtól. Nem állt fel, csak figyelte, ahogy John bemutatkozik, majd helyet foglal az asztal másik végén és szétteríti a kézzel írt vallomást maga előtt.
– Semmit nem látott a támadójából. – A nő kézírása inkább hasonlított macskakaparásra, és Johnnak nehezére esett kiolvasnia bizonyos szavakat. – Legalábbis valami ilyesmit írt ide – tette hozzá gúnyosan. Megköszörülte a torkát, majd mikor ismét megszólalt, próbált kedvesebb hangnemet megütni. – Senkivel nem találkozott aznap este, aki gyanúsan viselkedett volna? Nem tűnt fel önnek valami vagy valaki?
– Úgy érti, mondjuk követtek-e? Nem, nem láttam senkit. Találkoztam egy barátommal, elmentünk pizzázni. Talán ott szúrhatott ki valaki magának. Erre gondol?
John kimérten bólintott.
– Mondjuk. Utána elköszönt szépen a barátjától, és…?
– És elmentem az esti misére.
– Egyedül.
– Egyedül, igen. De ezt egyszer már elmondtam. – Kathyn látszott, hogy belefáradt már ugyan azokba a kérdésekbe, és egy kissé sértődötten vetette oda. – Sőt, le is írtam. Olvasni, remélem, tud.
John hátradőlt a széken. Egy gunyoros mosoly ült ki a szája szélére, mert vissza akart szólni, hogy ez egy kódfejtőnek is kemény dió lenne, de inkább lenyelte a véleményét.
Giordano fél vállával az üvegnek dőlt a másik oldalon és hangosan felnevetett, ő ugyanis nagyon jól ismerte már a nő kézírását. Megtehette, csak Catcher hallotta őt.
– Mióta ismerik egymást? A hadnaggyal. – Catcher zsebre tette a kezeit. Szeretett volna leülni, de nem volt szék a szobában.
– Nagyjából tíz éve. Ismerem, amióta New Yorkba jöttem, jó haverok vagyunk.
Catcher erre hallatott valami nevetés és csuklás közötti hangot, és bármennyire is szerette volna másnak álcázni, nem sikerült. Giordano rosszallón nézett rá.
– Elnézést, csak hát… Oké, elég furcsa elképzelni, hogy a hadnagynak barátai vannak.
– Ja, John egy kissé cinikus.
– Épp csak egy kicsit.
– Maga nem ismeri őt, nem is fogja soha úgy, mint én. – Giordano végre hajlandó volt a másikra nézni. – John nem bízik meg egykönnyen az emberekben. Szakmai ártalom. De azért nem rossz ember, csak tudni kell vele bánni.
– Maga valahogy megtalálta a módját.
Giordano egy pillanatig maga elé bámult, aztán lassan elmosolyodott és a tekintete Catcheren akadt meg.
– Maga azt akarja, hogy tanácsot adjak, hogyan nyerheti el a hadnagy úr szívét, ugye?
Catcher zavarba jött, és hogy kezdjen valamit a kezeivel, megvakarta a füle tövét.
– Hát öhm, igen. Bár ez így kimondva hülyén hangzik, de tudja…
– Jól van, nyugi, értem, mire gondol. De erre nincs jó tanács. – Giordano széttárta a kezeit. – Minél görcsösebben próbálja magát megkedveltetni a hadnaggyal, annál inkább pikkelni fog magára.
Amikor a páros ismét visszafordult az ablak felé, Kathy (még mindig) azt bizonygatta, hogy az elmúlt időszakban semmi gyanús alakra nem figyelt fel az életében.
– Jól van – sóhajtott John. – Akkor kérem, mesélje el nekem, hogy pontosan mi történt. Onnan, hogy elváltak a barátjától. – Aztán, mielőtt a nő megszólalhatott volna, gyorsan hozzátette. – Igen, tudom, hogy már elmondta párszor és le is írta, de magától szeretném hallani.
A nő türelmetlenül beharapta az alsó ajkát, de végül kifújta a benntartott levegőt és beszélni kezdett.
– Elindultam a Szent Erzsébet templomba. Mindig oda járok, már ha éppen járok. Beültem egy hátsó padba, végigvártam a misét. Pár percig aztán még ott maradtam, aztán mikor már majdnem kiürült a templom, én is elindultam. Gyalog mentem, mert jól esett sétálni egy kicsit. A templomtól pár méterre van egy építkezés, tudja, nyílik ott egy bár. Szóval ott megálltam, mert szélvédett hely és elővettem a telefonomat. Üzenetet kaptam, amit el akartam olvasni. Aztán csak annyira emlékszem, hogy valaki hirtelen elkapta a nyakam hátulról és fojtogatni kezdett. Elájultam, és a téglák között találtak meg a munkások. Csak a kórházban tértem magamhoz.
Amíg a nő beszélt, John végig őt figyelte. Mikor abbahagyta, belepillantott a vallomásba.
– Van egy sérülés a fején, igaz? Itt nem ír róla, hogyan szerezte.
– Mert fogalmam sincs – közölte Kathy olyan hangon, mintha ez nyilván való lenne. – Gondolom beütöttem a fejem, amikor bevonszoltak a félkész épületbe, vagy lehet, hogy miután elájultam, még jól le is ütöttek, hogy biztosan ne ébredjek fel.
– Aztán elvették a mobilját, némi készpénzt és hitelkártyákat.
– Meg a személyimet.
– Rabolták már ki valaha? – John kinyújtózott ültében.
– Eddig még nem.
– Egy piti bűnöző nem vacakol ennyit az áldozatával. Kitépi a kezéből a mobilt, esetleg dulakodik vele, aztán elszelel – mondta John. – De magát elrejtette az építkezésen belül, hogy biztos, ne találják meg egykönnyen, ráadásul a hitelkártyákat sehol sem próbálták meg használni.
Egy percig csend volt a teremben, csak Kathy egyenletes, szuszogó légzése hallatszott. Mikor felnézett, inkább látszott riadtnak, semmint dühösnek.
– A rendőrök, akik kihallgattak, azt mondták, hogy a fickó direkt vitte el a személyimet. Gondolja, hogy be fog törni a lakásomba is?
– Van rá esély, igen. – John egy pillanatig habozott, aztán folytatta. – Mondja, hallott valamit a gyilkosságról a Szent Erzsébetben?
– Csak amit a hírekben mondtak reggel, szóval nem sokat. Miért?
– Erős a gyanúnk, hogy ugyan az a tettes.
A levegő jéghidegre fagyott odabent, Kathy úgy megremegett, mintha feltámadt volna a szél is.
– Maga most viccel?
– Az éjszaka érkezett egy segélyhívás a központba. Mentőt kértek a templomhoz.
– És ez miért fontos?
John kihúzott egy papírlapot a mappából, aztán Kathy elé tolta az asztalon. Az ujjával rábökött egy sorra valahol középtájon.
– Ez a maga telefonszáma? – kérdezte.
– Úristen, igen!
– A segélyhívás erről a számról érkezett 21:40-kor, majdnem két órával azután, hogy önt megtámadták.
Catcher az üveg túl felén szemöldök ráncolva nézett Giordanóra, aki viszont büszkén feszített.
– És erre én jöttem rá! – mondta. – Lekértem a felvételt is, de az totál rossz. Fúj a szél, alig hallani valami, ráadásul eltorzítja a hangját és félig be is fogja a kagylót. Akár Amerika Kapitány is leadhatta volna azt a segélyhívást.
– Én csak azt nem értem – kezdte Catcher lassan –, hogy egy ilyen környéken hogy tudnak leütni és elvonszolni egy nőt anélkül, hogy bárki észrevenné.
– Úgy, hogy ez New York. A tömeg csak hömpölyög, csak magával törődik. Ha valaki rosszul lesz az utcán vagy bántalmazzák, az emberek inkább kikerülik.
Giordano elhagyta a termet, még az ajtót sem húzta be maga mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése