Menyasszonytánc

 

Ez a novella egy történelmi tárgyú pályázatra készült, de valamiért sosem küldtem be. A II. világháború ideje alatt játszódik Magyarországon.

Típus: novella
Besorolás: dráma
Korhatár: -
Figyelmeztetések: szereplő halála

Íródott: 2019
Karakterszám: 8 723

Anna kisétált a házból. Menyasszonyi ruhája valamikor még hófehér volt, mostanra, ahogy a földet söpörte vele minden egyes léptével, az alja összekoszolódott. A lányt azonban ez a legkevésbé sem zavarta. Sokkal inkább nagybátyja vidám hangulata érdekelte; Tamás minden egyes korttyal közelebb került hozzá, hogy ne törődjön a világgal maga körül. 

– Ne csináld! – szólt rá a lány halkan, mikor a férfi énekelve kisietett a házból. Parasztház volt, öreg már, de biztosan álló, és csak ez számított

A katonák hátratett kézzel közeledtek feléjük, látták már őket az ablakból. Egyikük mondott valamit, mikor Tamás megbotlott saját lábaiban. Anna összerezzent a katonák öblös nevetésétől, de főleg inkább az abban húzódó gúnytól. A lány nem ment közelebb, a násznép is odabent maradt. Mindenki hallotta, hogy beszélnek – valamit beszélnek Tamással, és Tamás valamin nevet, aztán mindenki hallotta, hogy hárman jönnek a ház felé. Látni azonban nem láthatta mindenki. Ábrahám Dániel legalábbis biztos, hogy sehogy sem láthatott rá a két katonára, a násznépre, vagy arra a szerencsétlen Tamásra abból a szögből, ahol most ácsorgott. A lábai már remegtek kissé, hiszen lábujjhegyen nyújtózkodva az ember hamar elfárad, és szeretett volna ő is inkább leülni már. A kíváncsiság és a félelem azonban kitartóvá tette. Kilesett a résen, de csak bakancsokat látott és egy fehér szoknyát, amely végigseperte a földet, aztán semmit.

Ábrahám Dániel pár nappal korábban még mindent látott, amit csak látni érdemes volt abban az eldugott, Isten háta mögötti kis faluban. Látta az Annácskát is szinte minden nap, látta a vőlegényét, a családot és mindenkit, még azt a növekvő feszültséget is, ami ott lengett körülöttük. Látta, érezte, belélegezte és biztos volt benne, hogy az mérgezte meg a tüdejét is, azért köhögött olyan ótvarul már napok óta. Bár az is biztos, hogy a padló alatti kamra nyirkos levegője sem volt jó hatással rá, de hát mit lehet tenni, ha bujkálni kell az embernek? Újabb léptek dübögtek végig a padlón, aminek a résein át Dániel leselkedni próbált, és kövér porfelhő kavarodott fel a nyomukban. Dániel két kezét a szájára tapasztva ugrott le arról a tégláról, amin eddig ácsorgott, hogy a sarokba kuporodhasson. Minden egyes visszafojtott köhögésnél apró tűszúrások ezreit érezte a mellkasában.

A fülsértően éles német szavak valósággal pattogtak a falak között. Tamás törte őket, a kiejtése is borzalmas volt, részegen egyenesen nevetséges. És a katonák nevettek is, hol vele, hol rajta, de már mindkettő kezében borospohár, aztán borosüveg volt. Az egyik úgy röhögött, hogy a padlóra fröccsent a szájából az ital. Anna le akart ülni az asztalhoz, talán ha iszik egy pohár vizet, kevésbé szédül majd. Reszkettek a tagjai, a mozdulatai nehezek voltak. De a német karon ragadta, és talán azt kiáltotta, hogy táncolni akar, vagy valami nagyon hasonlót. Anna csak annyiban volt biztos, hogy szerepelt benne a tánc szó.

Valójában nem akartak esküvőt tartani. Anna meg sem akart még házasodni tizenhét évesen, és ami azt illeti, nem is volt rá szükség. Nem volt igazi esketés, pap sem volt sehol. Csak a násznép – szomszédok, család –, a vőlegény – János volt az a szomszéd utcából –, aztán meg Anna, aki olyan gyönyörű volt az anyja ruhájában. Meg a németek. A környéken állomásoztak, és mindenki tudta, hogy bejönnek majd a faluba is zsidókat keresni. Amikor az örömapa kitalálta, hogy ezzel az egyszerű trükkel majd elterelik a figyelmet, mindenki kételkedett benne, ostobaságnak mondták meg öngyilkosságnak. De aztán meglátták Annát a menyasszonyi ruhában, és már tudták, hogy egy németet sem fog érdekelni más, csak a lány. És így is volt. Aki a ház közelébe ment, mind megcsodálta Annát, mind táncolni akart vele, mind gratulált a Jánosnak, hogy micsoda menyecskét fogott ki magának. Egy német csókot is lopott, és Annának ezen is csak nevetnie szabadott. Egy másik mocskos dolgokat súgott a fülébe – persze csak sejtette, hogy mocskosak voltak, mert úgy csengtek, mintha azok volnának. Ropogtak a tiszt fogai alatt, akár a homok.

Anna nem akart táncolni. Persze nem volt választása, hát táncolni ment a némettel; az megragadta, és körbeforgatta őt egyszer-kétszer-háromszor, a lány már szédült, a szoba szédült, összemosódó színek és foltok, és mindenki összerezzent, amikor Dániel köhögése berobbant a szobába. Dánielé, aki alattuk rejtőzött a titkos pincében, amit a szobából vágtak a ház alá. Tamás a lábával dübögve táncolt, az üveget a magasba emelve ugrált és énekelt is. A hangja fals volt, de hangos, talán falvakkal arrébb is hallották.

Dániel összekuporodott a földön, és mikor a fia egy sálat adott neki, hogy azt is szorítsa még a szája elé, elvette tőle. Ketten voltak odalent.

A németek részeges mámorban táncoltak, de aztán az egyikük elesett. A padló deszkája öreg volt már, és nem bírta a terhelést. Épp a német lába alatt kellett, hogy megrepedjen, akinek a csizmája beleakadt, így a férfi elvágódott. Senki sem nevetett, csak Tamás és a másik katona. Anna hátán a hideg kúszott fel, a jeges verejték beleivódott a ruhájába. Nem volt levegő, a lány fuldoklott, talán mindenki fuldoklott, a német meg csak hevert a földön. 

Mikor Tamás észrevette, hogy már csak ő nevet, hirtelen túlságosan éles és túlságosan hideg lett a hangja. Elhallgatott. A katona a lábával rúgta meg a deszkát, és csak nézte, mert nem értette, hogy mi történhetett. Nehezen tápászkodott fel, mert a szoba szédült és ő is szédült, tántorogva félrerúgott egy borosüveget. A deszka repedései lefelé vezettek egy aprócska, sötét lyuk felé.

– Was ist hier? – Nem érkezett válasz. – Was ist dieses Loch hier?

Anna odébb állt, amikor az apja előlépett. Egy dolgot tudott róla mindenki, hogy a legégetőbb helyzetben is megőrzi a hidegvérét, és hogy maga volt a nyugalom. Sokszor viccelődtek ezen, hogy a Varga Sándort ugyan ki nem hozza semmi a sodrából, de talán még maga az ördög se. De Sándornak most remegett a keze, és félő volt, a hangja is elcsuklik majd. Azonban olyan magabiztosan szólalt meg, hogy Anna tudta, amikor az apja valóban az ördöggel áll szemben, azt is át tudja verni. Beszélni kezdett a németekkel, és sokan nem tudták, pontosan miről is, de Tamás persze jól értette a németet, ha beszélni ugyan nem is tudta. Ő is magyarázni kezdett, erőszakosan gesztikulált a kezeivel. Beszélt az ifjú pár boldogságáról, arról, hogy inni kell erre, és hogy talán folytatni a táncot. Meg aztán, hogy talán már elég is volt a mulatságból mára, hagyni kéne a fiatalokat, hiszen már későre jár az idő. Ha Tamás részeg is volt, Anna már biztosra vette, hogy az elmúlt percek kijózanították, de a németek csak a pálinka és borszagú leheletét érezték közvetlen közelről. Érezték a kezeit a vállukon, és Tamás nem vette észre – nem akarta észrevenni –, hogy feldühíti őket. A férfi táncolni kezdett megint, senki más nem mozdult, csak Dániel odalent. Sötét volt abban a lyukban, csak a réseken átszűrődő fény vágta sárga sávok világítottak be. A kisfiú apja mellé kuporodva meredt felfelé, oda, ahol a németeket sejtette a hangok alapján. Aztán persze arrafelé, amerre Tamás eltáncolt. Dániel átkarolta a fiú vállát. Szaggatottan szedte a levegőt, próbált lassan lélegezni, hogy nehogy megint rájöjjön a roham. Persze tudta, ha nem a németek viszik el, akkor majd a tüdőbaj. 

Tamás megragadta az egyik német karját, arrébb rángatta a betört deszkától. Az megpróbálta lerázni magáról az öreget, de az csak nem hagyta magát. Rálesett Annára, az ő Annácskájára, az egész csak egy pillanat volt. Valamit kurjantott, de a németek letorkollták, arrébb is lökték őt. Aztán kacagva megállt, és akkor Anna szegényes tudásával is megértette, amit mondott.

– Pokolba Hitlerrel, ha még mulatozni sem hagyja az embert!

A lövés hangja megrekedt a házban. Berobbant abba az űrbe, amit Tamás nevetése hagyott maga után, visszhangot vert a földalatti rejtekben. Tamás összecsuklott, a vére a falon volt és a padlón is. Valaki felsikoltott, valaki sírt, valaki hallgatott. Anna halálra váltan állt ugyan ott, ahol eddig, és csak meredt a testre, ami többé már nem volt az ő részeges, vidám nagybátyja. Már csak valaki volt, aki holtan hevert a bor- és vérmocskos szőnyegen.

A német kikapta társa kezéből a fegyvert, azt kérdezte tőle; „megbolondultál?”, aztán valamit még veszekedtek fojtott hangon. Az ajtó felé lökte a társát, azt mondta, nem kellett volna ide jönniük, mert bolond itt mindenki, meg hogy a francba az esküvővel is. Végül kifelé indultak a házból, minden léptüket mélységes csend fogadta, visszhang nélküli, üres dobbanások voltak. Az egyikük megbotlott a felgyűrődött szőnyegben, és meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában. Anna azt hitte, elvágódik majd, de aztán lassan tovább indultak. Ekkor azonban Dániel hangosan felköhögött valahol odalent.