Baphomet - 5. fejezet

 

Karakterszám: 28 161
Figyelmeztetés: -
Korhatár: 16+

V. FEJEZET

Jamaica, Queens. A Cyber Café név neonfényekkel villogott a hólepte cégéren. Catcher és Tom ott álltak a járdán, és hol egymásra, hol pedig a kávézóra néztek. Az ablaküveg már régi volt és kopott, az ajtón lepattogzott a festék. 

– Szorosan maga mögött maradok, és ha gáz van, én futok elöl. Maga lepuffantja a rosszfiúkat – mondta Tom.

– Tényleg ennyire be van tojva? Ez csak egy netkávézó.

– Ahol sorozatgyilkosok töltögetnek fel videókat a kivégzéseikről. Bájos.

– Inkább menjünk! 

Catcher megindult, így Tomnak nem maradt más választása, mint követni őt. Tom egyébként cingár volt, fekete göndör hajú, fekete keretes szemüveget viselt. Egy nagy táska lógott a vállán, de egészen úgy tűnt, alig bírja maga után vonszolni.

 Odabent meleg volt és állott a levegő. A barna falakat mindenféle plakátok díszítették, az asztalok zsúfoltan álltak egymás mellett, és már innen is jól látható volt, hogy a gépek bizony igen öregek. A társaság, ami alig pár lézengőből állt szintén nem volt túl bíztató, és Catcher gyanította, hogy egy drogteszten háromból kettő biztosan azonnal megbukna. Az egyik sarokban egy nő aludt az asztalra borulva.

A bejárattól jobbra állt egy pult, ami mögött egy feltűnően hangosan rágózó lány feltűnően unatkozott. Amikor meglátta a belépő férfiakat, feltűnően méregetni kezdte őket.

– Miben segíthetek? – kérdezte kedvetlenül.

Tom intett Catchernek, hogy bizony ebben ő az illetékes, de azért ő is odalépett.

– Helló, a nevem Aaron Catcher. A New York-i Rendőrkapitányságtól jöttünk, ő itt Tom… Tom…

– Tom Speedy – segítette ki őt a másik, mire Catcher meglepetten nézett rá.

– Komolyan? A’szittem ez csak becenév.

– Mi baja van vele? Semmivel sem rosszabb a magáénál.

Catcher erre grimaszolt egyet, de inkább visszafordult a lányhoz, aki ugyan olyan unottan figyelte őket most is.

– Szóval – folytatta Catcher –, egy gyilkossági ügyben nyomozunk. A tettes ebben a kávézóban töltött fel az internetre egy videót a tegnapi nap folyamán, amelyen kivégzi az egyik áldozatát. Szeretnénk megvizsgálni a gépet, hátha találunk valamit.

A lány szőke hajába lila csíkok vegyültek, amit két copfba fogott fel. Halvány sminket viselt, és ahogy lassan rádöbbent, hogy miről is van szó, feketére festett szemei elkerekedtek, még a rágózást is abbahagyta.

– Az a fickó, aki abban a durva kecskemaszkban nyomja? – kérdezte.

– Kos. De igen, az – bólintott Catcher.

– Fú, az kemény volt, láttam a videót. Az komoly, hogy valódi?

– Ellenőrizhetnénk a gépet? Jó lenne minél előbb.

Alig pár pillanatba telt, hogy a lány összeszedje magát. Becsukta a száját, és amikor legközelebb Catcherre nézett, valahogy barátságtalanabbnak tűnt.

– Van házkutatási engedélyük? – kérdezte hirtelen.

Catchert annyira meglepte, hogy majdnem felnevetett, de még időben sikerült erőt vennie magán, így egyetlen arcizma sem rendült. „Nem is olyan hülye” – futott át az agyán, de nem hagyta, hogy egy kis csitri kifogjon rajta.

– Nincs – vallotta be, mivel közben Tom is a fejét ingatta. – De abban az esetben, amikor kézzelfogható bizonyíték van rá, hogy idebent járt egy gyilkos, akinek te kiadtad az egyik gépet… nos, olyankor nem feltétlenül szükséges.

Catcher azonnal tudta, hogy hatottak a szavai, mert a lány továbbra sem rágózott, és mert a tekintete is elárulta, hogy megijedt. 

– Ötkor zárunk, úgyhogy siessenek – szólt végül.

Innentől már minden Tom dolga volt. Catcher nem értett annyira a gépekhez, és őszintén szólva nem is érdekelte őt a dolog technikai része. Elnézegette a különös képű embereket, a koszos helyiséget, és próbált nem foglalkozni az alkoholszaggal, ami körüllengte. Egy darabig még figyelte Tomot, aztán inkább visszasétált a pulthoz, hogy kikérdezze a lányt.

– Hogy hívnak? – Az válaszul csak a névtáblájára bökött. – Missy…?

– Missy Andrews. 

– Oké, Missy Andrews. A tulajt el tudjuk érni valahol?

– Garyt? Ja, megvan a száma.

– Jól van, vele is beszélni fogok, de előbb tőled kérdeznék pár dolgot.

A lány előredőlt a pulton, túlontúl mélyen dekoltált pólója pedig így nem sok mindent hagyott a fantáziára. Catchert ez kifejezetten kellemetlenül érintette, mivel a lány alig lehetett tizenhat éves.

– Ki volt itt bent tegnap 18:42-kor?

– Én.

– El kell kérnem a vendégek listáját, akik akkor bejelentkeztek. Mindenkiét.

– Nincs listánk. Illetve van, hogy mikor melyik gépet használják – csámcsogta a lány eltűnődve –, de nem kérünk neveket. Ez tök nyilvánvaló. A pékségben sem kérik el az adatait, ha bemegy kenyérért.

– A felvételek? – Catcher úgy döntött, nem reagál a megjegyzésre. A sarokba szerelt kamera felé bökött. 

– Gary tök sóher, nem köttette be. Szerintem nem is igazi.

A nyomozó sóhajtott, mert látta, hogy hiába próbálkozik bármivel, semmire sem megy vele. Utolsó mentsvárként könyörögve nézett a lányra.

– Le tudnád nekem írni, hogy ki használta a 2-es gépet tegnap háromnegyed hétkor? Nem hiszem, hogy törzsvendégről van szó. Emlékszel rá, hogy nézett ki?

A lány elgondolkodott, közben az egyik copfját csavargatta. 

– Hát, nem igazán t’om ki lehetett az. Azér’ sokan járnak ide, mer’ olcsó hely. Főleg este. Megfordul itt pár fazon. De szerintem az a kapucnis srác volt. Magas és totál ronda khaki színű pulcsit viselt. Totálra be volt nyomva. Nem t’om, mit tolhatott, de ki volt készülve. 

– Mennyire?

– Fizetett, meg nem csinált balhét, de motyogott magában, meg ahogy ott ült, néha beletépett a kapucnijába, mint aki rohadtul nem normális.

– És nem gondoltad gyanúsnak a viselkedését?

– Azt hiszi, hogy máskor nem járnak erre ilyenek? Láttam már rosszabbat is. 

– Rosszabbat, mint egy sorozatgyilkos?

– Simán lehet, hogy nem ő volt itt az első.

Catcher ismét végignézett a társaságon, és rá kellett eszmélnie, hogy Missy ironikus megjegyzésében talán sokkal több igazság volt, mint azt a lány gondolta volna.

John az automatából szerzett magának egy szendvicset és chipset, egy üveg kólát, aztán bemasírozott az irodájába. Ott levágta magát a gép elé, odahúzta a vezetékes telefont meg papírt és tollat, hogy nekiláthasson a munkának.

New York városában kapásból legalább hatvan régiségkereskedést talált, vadásztársaságokat, webshopokat és magángyűjtőket, akiktől könnyedén beszerezhető volt egy kos kikészített koponyája, és amiből a gyilkos barkácsolhatott magának egy maszkot akár otthoni körülmények között is. A vágóhidak között szerencsére csak pár olyan akadt, amely feldolgozott kecske – vagy bárányhúst is, ráadásul a városhoz közel csak nyolc ilyen volt. John azonban biztosra vette, hogy a városon belül kell keresnie, ráadásul azt is kétségesnek találta, hogy a férfi maga főzte volna ki a koponyát. Így viszont maradtak az üzletek, amik közül már a honlap és kínálat alapján sok azonnal kiesett. Ennek ellenére John még így is akkora listával szemezett a gépe monitorján, hogy úgy érezte, hamarabb megy nyugdíjba, mint hogy ezzel végezzen. Sóhajtva felkapta hát a telefont, és tárcsázta az első számot. Kiderült, hogy Johnnak nem sok esélye van arra, hogy sorra vegye az üzleteket, mert mindenki hirtelen önkéntes nyomozónak állt, és újabb telefonszámokat adtak neki, na meg tanácsokat, miszerint ezt vagy azt kell felkeresnie, mert „őnáluk biztosan megtalálja, amit keres”, vagy hogy „a David Duncanben biztos lesz pár trófea”. De persze nem volt, ahol pedig mégis, azokat senki nem vette meg.

John tisztában volt vele, hogy semmire nem megy ezzel az egész kutatással, és hogy csak az idejét vesztegeti. Most mégis várt volna valami isteni beavatkozást, bármit, ami kisegítette volna őt. Nagyjából két órával később adta fel a harcot. Mindenkit megkért, hogyha mégis megtudnának valamit, haladéktalanul értesítsék őt, de a végére ez már csak egy berögződés lett, és odavetette boldog-boldogtalannak. Aztán fáradt-dühösen hátradőlt a székén, és csak bámulta a plafont. Fogalma sem volt, mihez kezdhetne mivel nagyon jól tudta, hogy a gyilkos kínosan ügyel rá, hogy semmi nyomot ne hagyjon maga után. Éppen ezért azt is tudta, hogy nem megy majd kétszer ugyan arra a helyre. 

Aztán John hirtelen felült. Felkapta a telefont, és ismét tárcsázott, de amikor felvették és egy női hang szólt bele, elmosolyodott.

– Drága Sybill, emlékszik még rám? John Downey vagyok a kapitányságról. Az érsek úrral szeretnék beszélni!

A vonal túlsó végén egy rövid pillanatra csend lett, aztán egy sóhaj hallatszott.

– Várjon, kitalálom! Most azonnal, igaz? 

– Tudtam, hogy nem okoz nekem csalódást.

– Az érsek úr jelenleg elfoglalt.

– Éééés megint csak! – John még idejében megállította magát, nehogy az asztal lapjába öklözzön. – Nem tudna mégis valahogy belezsúfolni abba a zsúfolt napirendjébe? Tudja, nekem sincs túl sok szabadidőm, amikor gyűlnek a hullák.

Egy felháborodott fújtatás, aztán csend. Ennyi volt. John aztán várt és várt és várt és várt, már kezdte azt hinni, hogy a nő otthagyta őt, ezért megkönnyebbült, amikor ismét meghallhatta a hangját.

– Az érsek úr mindjárt itt lesz. Szerencséje van, nyomozó. Két perccel később már nem találta volna itt.

– Drága, drága Sybill. Isten áldja meg magát! – John olyan mézes-mázosan beszélt, hogy az már gúnyosan hangzott.

Amikor az érsek beleszólt a kagylóba, ingerültnek tűnt. Leszögezte, hogy rettentő sok a dolga, és hogy éppen siet, de azért szakít most néhány percet a hadnagyra, hiszen mégis csak fontos ügyről van szó.

– Tehát, mit óhajt? – kérdezte.

– A gyilkos nem megy kétszer ugyan arra a helyre. Nem fog visszamenni a Szent Erzsébetbe.

– Persze, hogy nem! A templom azóta is zárva van – szólt az érsek értetlenül, de John türelmetlenül folytatta.

– Vallásos ember, ez nyilvánvaló. Biztos szorgosan jár misére is. Ha kifigyelte Fishburne-t, akkor sokszor megfordult a Szent Erzsébetben, de most keresnie kell egy másik templomot. Fel fog bukkanni valahol.

– És mit vár tőlem? 

– Hogy figyelmeztesse a kollégáit. Mindenkit. Mert valahol ott fog ülni a misén, és valahol ott lesz a maguk közelében.

John átkozta magát, amiért nem gondolt erre korábban. És habár nem láthatta Corley arcát, tökéletesen el tudta képzelni, hogy milyen fejet vághat most.

– New York hatalmas város sok templommal és még több hívővel. Nem állhatunk őrt az ajtóknál, hogy ellenőrizzünk mindenkit, aki imádkozni jön. 

– Azt nem – bólintott John. – De kiadhat egy körlevelet, és megkérheti az atyákat, hogy figyeljenek a gyanús alakokra. Általában a gyilkosságok között napok, hetek vagy akár hónapok és évek is eltelhetnek egy sorozatgyilkosnál. Itt viszont szinte csak órákról beszélünk. Három nap alatt két áldozatunk van. Ez a fickó nem öl, hanem mészárol, méghozzá igen csak gyors tempóban. Szerintem nem ártana, ha nyitva tartanák a szemüket.

Újabb csend állt be, de John kivárt.

– Rendben, hadnagy. Így fogok tenni. Remélem, minél előbb sikerül kézre keríteni a tettest, és mindannyian megnyugodhatunk végre!

– Ámen! – szólt John, közben pedig azon tűnődött, vajon miért érzi úgy, hogy Corley most sincs túlzottan feldúlva az események miatt.

– A viszont hallásra, hadnagy úr!

– Adja át üdvözletem Sybillnek!

Catcher lassan begurult a kapitányság parkolójába. Élvezte a pillanatot, amikor a kocsiból kiszállva két járőr odaintett neki, akik az épület felé igyekeztek; kifejezetten jó érzés volt a hadnagy féltve őrzött autóját birtokolni, hacsak egy-két órára is. Ez a pillanatnyi, törékeny és felszínes jókedv ködként oszlott szét, ahogy a lift felfelé vitte Cachert, és mire megtalálta Johnt a büfénél, ismét csak az az üres kifejezés ült az arcán, ami korábban is.

– Semmi. – Odadobta a kulcsokat a pultra, John pedig zsebre vágta őket. 

– Semmi karcolás vagy semmi infó? És jól gondolja meg, mit válaszol!

– Mindkettő. – Catcher nekitámaszkodott a pultnak. 

A büfé egy szűkös előtérben volt a földszinten, a főbejárat nyitva felejtett ajtajából pedig odahúzott a hideg. Az emberek nyüzsögtek körülöttük, ráérősen kávézgattak és beszélgettek, mintha nekik semmi egyéb dolguk nem akadt volna. Catchert ezt kifejezetten bosszantotta. 

– Biztonsági kamera nincs, személyi adatokat nem kérnek, és a forgalom miatt senki sem tudja, kik járnak oda. Elég felkapott hely állítólag. 

– Gondolom gyanús alakok sem voltak.

– Ott mindenki gyanús. Füves tinédzserek, alkoholisták, akik bejárnak oda aludni, bűnözők. Az sem tűnt volna fel senkinek, ha magát a gyilkosságot is ott követik el.

Catcher nem mosolygott az eladónőre, amikor az megjelent az ablakban, csak rendelt egy kávét.

– Mondja, hogy maga többre jutott!

– Ez egy rohadt fantom. – John dühödten fújtatott. – Senki nem tud róla semmit, senki nem látta, senki nem ismeri. Szórakozik velünk.

– Ez a célja. Játszani akar.

– Hát cseszheti, mert nem fogom hagyni.

– Hé, John! – Az eladó kihajolt az ablakon, és magához intette a hadnagyot. – Kész a szendvics! Dupla sajtos, sonkás, paradicsomos, ahogy kérte.

John átvette a méretes melegszendvicset, amin szinte folyt az aranysárga sajt és valami mennyei illatot árasztott. John mélyet szippantott belőle.

– Épp időben jött a második felvonáshoz – fordult Catcher felé.

– Mi, milyen felvo… Hé, hová megy? 

– Csak kövesse a szagot! – szólt vissza John a válla felett, mielőtt eltűnt a sarkon.

– Legalább a kávémat megvárhatta volna! – duzzogott Catcher, de a hadnagy után sietett.

Odakint már sötét volt, a benti fények pedig ettől még élénkebbnek tűntek. John megmasszírozta az orrnyergét, miközben belépett a kihallgatóterembe, Catcher szorosan a nyomában volt. Az asztalnál egy idős néger férfi ült; ősz szakállat és kötött sapkát viselt, meg koszos kabátot. Az arcán is koszfoltok éktelenkedtek, a bőre ráncos volt. Felnézett, amikor a két férfi belépett, de sokkal több figyelmet szentelt a szendvicsnek, mint nekik. Catcher homlokráncolva nézett Johnra, aki viszont mosolygott. Letette a szendvicset az asztalra, aztán leült és intett az értetlenül pislogó Catchernek is, hogy kövesse a példát.

– Hello, Archie! Ugye szólíthatom Archie-nak? – Az öreg csak bólintott. – Én Downey hadnagy vagyok, ő itt Catcher. Ez meg a magáé.

Azzal John egy színpadias mozdulattal az öreg elé tolta a szendvicset, aki láthatólag nem akart hinni a szemének.

– Komolyan?

– Komolyan. De nem adom ingyen.

Archie kezei már megindultak a szendvics felé, de most hirtelen megakadt a mozdulat közepén.

– Azt akarom, hogy cserébe mindent mondjon el nekem arról, hogy hogyan jutott magához ez a levél.

John a zakója zsebéből előhúzott pár fotót, ami a reggel kapott borítékról készült. Jól látható volt rajtuk a boríték és a tartalma is.

– Maga hozta be ide hajnalban és azt mondta, személyesen nekem kell megkapnom.

– Ja, hogy az! – Archie megkönnyebbült és elvette a szendvicset. – Oké. De nem bánja, hogyha közben... – Itt sokatmondóan a kajára pillantott.

– Csak tessék – bólintott John, mire az öreg hatalmasat harapott a szendvicsbe.

– Szóval ez a fickó odajött hozzám az éjjel. Atyaég, ez pokoli finom...! Brooklynban voltam, mostanában arra csövelek. A Lexington Avenue-n van egy jó kis szálló, deeee… – Újabb harapás. – Be voltam nyomva, szóval maradt a pad. De ez a fickó odajött és megkérdezte, hogy mi’ csinálok. Felhúztam magam. A’szittem, megin’ a zsaruk vagy valami. Már bocs, de maguknak mindig bajuk van velünk. De mindegy. Szóval odajött, én meg mondtam, hogy hát aludni próbálnék, ha nem zaklatna. A’szonta, hogy segíteni szeretne rajtam, de hogy tudja, hogy sok hajléktalannak nagy a büszkesége. A’szonta, attól fél, hogy nem fogadnék el pénzt. – Archie felnevetett, felfedve ezzel hiányos fogsorát. – Hogy az istenbe ne fogadnék el pénzt? Ezt mondtam neki. Erre a kezembe nyomott ötszáz dollárt! A’szittem, hogy meg akar szívatni, de nem. Komolyan gondolta. A’szonta, tegyem el, de hogy kérne azért valamit cserébe, ha nem nagy gond. És akkor nem érzem majd adománynak, hanem megdolgozom a pénzemért.

– Hadd kérdezzek valamit – szólalt meg hirtelen Catcher. – Magának ez nem volt gyanús?

– De az volt. Csak hát az ötszáz dolcsi valahogy vonzóbb volt, mint hogy érdekeljen, miben sántikál a fickó. Tudtam, hogy valami nem tiszta. Odaadta a borítékot és elmondta, kinek kell elvinnem. Azt is megmondta, mikor jöjjek ide reggel, és hogy mondjam azt, hogy John Downey hadnagynak jött a levél, senki másnak.

Catcher kinyújtózott a széken és figyelte, ahogy Archie elpusztítja az utolsó morzsákat is a szendvicsből. Elképesztően gyorsan evett. A férfi megvárta, amíg minden falatot gondosan megrág és lenyel, csak azután szólalt meg.

– Nem mondta magának, hogy ne bontsa fel a levelet?

Archie megvonta a vállát.

– Nem. Szerintem tudta, hogy jobban érdekel a pénze, mint a hülye boríték. Ennyi volt, aztán lelépett.

– Hogy nézett ki a fickó? – Johnból hullámokban áradt az izgatottság.

– Háát, mondtam, hogy be voltam nyomva. De magas volt, meg vékony. A vállai szélesek. Olyan volt, mint egy modell, mintha lemászott volna azokról az óriásplakátokról. Nem sokat láttam az arcából, mer’ az én padomnál nincs világítás, direkt a sötétbe húzódom be mindig. Hogy ne bámuljanak. A hangja az olyan kedves volt.

John halkan fújtatott egyet, jelezve, hogy nem sokra megy az új információkkal.

– Bocs főnök, de ennyit tudok mondani. – Archie széttárta a karját. – De azér’ segített valamit, nem?

– Mindenképpen – nyugtatta meg az öreget Catcher. – Bár egy pontosabb személyleírásnak több hasznát vennék.

– Fekete szövetkabátja volt. A haja meg hátra volt nyalva, emlékszem, hogy fénylett, amikor elment. De ennél több tényleg nincs. 

– Elegáns volt? – kérdezte Catcher lassan. 

– Aha.

– Józan?

– Aha.

John értetlenül nézett a fiatal nyomozóra, de nem kellett semmit mondania, mert az azonnal magyarázni kezdett.

– A recepciós csaj azt mondta a netkávézóban, hogy a pasas valami ronda pulcsiban ment, kapucni volt a fején és be volt tépve. 

– Be volt tépve? – kérdezett vissza John.

– Nagyon. 

– Há’ amikor hozzám jött oda, akkor nem! – tiltakozott Archie. – Szóval akkor én el is mehetek, ugye? – Archie megigazította a sapkáját, aztán elégedetten böffentett egyet.

– Persze – bólintott John. – A járőr, aki odakint áll, majd kikíséri.

– Minden jót az uraknak! Köszönöm a szenyát, isteni finom volt!

Catcher egyik kezét az asztalon nyugtatta, a másikat az ölében. Meredten bámult maga elé. John a jobbján az asztalnak dőlt, de miután a férfi nem szólalt meg, rákérdezett.

– Minden oké?

– Nem tudom, nem. Úgy értem, hogy itt van ez a szerencsétlen csöves, ő az egyetlen kapocs a gyilkoshoz. És… ennyi. Semmink nincs. Azon kívül persze, hogy végignézhettünk egy kivégzést.

Az emelet félhomályban úszott; a legtöbben már hazamentek, vagy éppen készültek hazamenni, a kihallgatóból azonban sárga fényár ömlött ki a folyosóra. 

– Az a test szinte még meleg volt, amikor kiértünk – folytatta Catcher. – Legalábbis annak érződött. Én még soha… ilyen kivégzést még soha nem láttam.

John vetett egy pillantást a másikra, aki úgy ült ott, mintha a világvégét várta volna.

– Jöjjön. Meghívom egy italra.

Hogy átható cigaretta és füstszag terjengett a levegőben, az nem sokkal korábban talán még zavaró is lett volna, most azonban teljesen mindegy volt már. John érzékei teljesen kikapcsoltak, az sem érdekelte, hogy az apró kocsma nem éppen az a fajta bár volt, amit ő kedvelt, hanem ahol hangzavar volt, alkoholszag és 1 dollár 75 cent volt a sör korsója. John minden energiájával arra koncentrált, hogy meg tudja különböztetni, merre van fent és lent, néha ugyanis kissé összefolyt a világ a szemei előtt. 

Hirtelen megcsörrent egy mobil valahol és a hadnagy a zsebébe nyúlt, de a hívás Catcheré volt, így visszatette a telefont a zsebébe. Catcher vetett rá egy ködös pillantást, aztán lebonyolított egy gyors beszélgetést valami találkozóról. Végül előrefordult a bárszéken, hogy megigya a maradék sörét.

– Csak nem egy barátnő volt? – mosolyodott el kajánul John.

– Öhm… de… – Catcher is mosolygott, de ő inkább zavartan. – Bár nem tudom, hívhatom-e már annak. Csak nem rég ismertem meg. 

– Csinos?

– Az. És intelligens. Az a fajta, amelyiket nem könnyű lenyűgözni, és minden nap olyan, tudja, mintha újra lefutná az ember a maratont.

– Hát akkor kapja össze magát, fiam! Ha meg akarja tartani, az nem lesz könnyű feladat.

Catcher intett a pultosnak, hogy még egy kört rendelne, csak azután fordult John felé. 

– Ezt hogy érti? – kérdezte, de a szavak lassan összefolytak a szájában. Ő sem volt már józan.

– Hát, a mi munkánk nem egyszerű. A nők nem bírják, ha sok a túlóra, vagy ha stresszesek vagyunk.

A fiatal nyomozó arcáról eltűnt a molyos, most valami komorság ült ki rá és látszott, hogy gondolkodik valamin. Aztán inkább kibökte a kérdést.

– Hányszor volt nős?

– Másfélszer. Az egyikükkel pár héttel az esküvő előtt lett vége, a másikat el is vettem. De minek…?

– Most is nősülni készül, mi?

– Maga pletykásabb, mint a nők – nevetett John, aztán maga elé húzta az újabb korsó sört. Catcherre emelte és meghúzta. – De jól tudja. Megint nősülök. De Allison egészen más, ő tisztában van vele, hogy mivel jár egy ilyen munka. Megérti, ha szar napom van.

– Hogy ismerkedtek meg?

– Komolyan érdekli?

– Aha.

John felsóhajtott, mielőtt beszélni kezdett volna.

– Elmentem valami partira. Egy ismerősöm adott vacsorát, már nem is tudom, m’ért, elég sznob társaság. Soha életemben nem ettem még olyan jó sültet, mint ott. Odafordultam a házigazdához – John itt színpadiasan Catcher felé fordult –, és azt mondtam neki; nem t’om, ki a szakácsod, de esküszöm, hogy feleségül veszem! Aztán kiderült, hogy Allison volt az, az unokahúga. 

Catcher ezen halkan nevetett, majd oldalba bökte Johnt.

– Szép magától, hogy így tartja a szavát. Ezt jó tudni.

– Mindig, fiam! – John újabbakat kortyolt a korsójából. – Úgyhogy most megígérek magának is valamit. 

Catcher figyelmesen nézett a férfira, de az a hatás kedvéért tartott egy kis szünetet. Vagy csak szédüléssel küzdött.

– El fogom kapni ezt a mocskot. Nem fogom hagyni, hogy randalírozzon a városomban.

– Oké, ez… oké. Ez szép magától.

– Kösz.

– De megígérne nekem még valamit?

– Hogyne!

– Hogyha négykézláb mennék ki innen, ígérje meg, hogy hazavisz!

Ezen mindketten jót nevettek, John végül hátba veregette a másikat.

– Vigyázni fogok magára! Mindig!

– Kösz! – Catcher kihúzta magát a széken, aztán nyújtózott egy hatalmasat. – Tudja, maga a példaképem.

John hallatott egy tüsszentés és egy elharapott „ugyan már!” közötti különös hangot, még mosolygott is hozzá.

– Ne, ne, komolyan! – Catcher a mellkasára tette a jobb kezét, aztán ráeszmélt, hogy a szíve a másik oldalon van, így balra csúsztatta az ujjait. – Tudja, hogy mekkora megtiszteltetés nekem magával dolgozni?

– Nehogy elkezdjen nekem itt rajongani, mint egy tinilány…

– Amikor még az akadémián tanultam, meghallgattam minden előadását. Egyszer meg ott volt valami kriminál izé előadáson is.

– Kriminál piszo… p-pszi-pszichológia – segítette ki John, de neki is összeakadt a nyelve néhányszor.

– Azon. És nem adott elő, csak meghallgatta. És az is annyira jó volt. Mert maga ott volt és tudtam, hogy akkor jó helyen járok, mert olyan akarok lenni, mint maga.

A csapos elhaladt előttük, majd kissé visszalépett és kérdő tekintettel nézett rájuk, meg a már szinte üres poharaikra. Mikor John intett neki, hogy elmehet, lemondóan lelépett, John pedig Catcher felé fordult.

– Mi a fenéért? Semmi különleges nincs bennem.

– De az ügyeiben igen! Olvastam róluk és… hű.

– Ne csodáljon semmit! Inkább jöjjön.

– Hová?

– Megígértem, hogy hazaviszem, nem? Kerítünk egy taxit.

John felkarolta Catchert, aki látszólag rosszabb állapotban volt, mint ő, és több mint két óra iszogatás után kitámogatta a kocsmából, mielőtt folytathatta volna a kislányos ömlengést.

Később a saját ajtata előtt John előkaparta a kulcsát a zsebéből, a feladat nehezebbik fele azonban még csak most következett. A lépcsőház folyosóján ugyanis a kitartó próbálkozások ellenére sem égett a villany, habár John gyanította, hogy a fényviszonyoktól függetlenül sem fogja tudni olyan egyszerűen kinyitni az ajtót. Próbált halkan motoszkálni, ami persze nem sikerült, a kulcs csak karistolta a zárat, és ez nem kis zajjal járt a csöndes éjszakában. Allison azonban mélyen aludt, de legalábbis nem kelt ki az ágyból. John nem zuhanyozott le – az túl nagy logisztikai tervezést igényelt volna ebben az állapotban –, csak lerúgta a cipőjét, és ahogy volt bezuhant Allison mellé az ágyba.  

– Merre jártál? – A nő még a szemeit sem nyitotta ki.

– Elvittem Catchert... moziba. 

– Kitalálom, sör ízű popcornt adtak?

– Azt hinnéd, hogy undorító, pedig egész finom. – John hátulról átölelte a nőt, és még hallotta annak halk, álmos nevetését, mielőtt elnyomta volna az álom. 

A reggel túl korán jött el. John éppen csak letette a fejét a párnára, a hangok maris berobbantak az elméjébe; mintha valaki a nevét üvöltötte volna, hallotta, hogy beszélnek hozzá, de képtelen volt kinyitni a szemeit. Mintha valaki összeragasztotta volna a szemhéjait, amíg ő aludt.  És amennyire emlékezett az elmúlt estéből, az alapján pedig akár még ez is megtörténhetett. 

– Kész a reggeli, álomszuszék!  

Szalonna és tojás illata terjengett a levegőben, meg kávé. Allison gyengéden próbálta ébresztgetni Johnt, de miután ez nem használt, megrázta a vállánál fogva. 

– Hahó!

– Mennyiazidő? – nyögte John erőtlenül.  A torka kiszáradt. 

– Lassan kilenc. Catcher már kétszer hívott. Ő valahogy frissebbnek hangzott a telefonban. 

– Afrancba...  

Johnnak nehezére esett tagolni a szavakat, ám egészen addig a pontig, amíg nem próbált meg felülni, jól érezte magát. Amint azonban megmozdította a fejét, a fájdalom szétrobbant a koponyája mögött.  A szoba kifordult a sarkából; John úgy szédült, hogy attól félt, elvágódik, ha feláll. Allison kitámogatta őt a konyhába, ahol aztán elé pakolta a reggelit, és ő is leült. Egy pirítóst majszolva figyelte Johnt. Magas volt, az arca kissé hosszúkás, a szemei világosak. John sokszor viccelődött azzal, hogy ijesztően hideg a pillantása, és még szerencse, hogy ehhez hozzájön az a meleg mosoly.

– Szóval mi volt az apropó? – kérdezte.  

– Hosszú nap volt a tegnapi. – A férfi magához húzta a bögre kávét, de nem ivott bele. – Catchernek kellett egy kis levezetés, megviselték a történtek. 

– Ezért te leitattad. 

– Bevált. Hazafelé már tök jó kedve volt. Képzeld, még énekelt is. 

– Az te voltál, John. Az egész lépcsőház hallotta a magánszámodat. 

– Ó. – John egy pillanatra elgondolkodott, aztán hozzátette. – Pénzt kellett volna szednem. 

– Maximum azért fizetnének, hogy abba hagyd. – Ezen mindketten elmosolyodtak, de Allison arca hamar elkomorult. – Soha nem beszélsz róla itthon, ha nyomaszt valami. – A nő akaratlanul is vádlón pillantott Johnra, aki inkább lassan belekortyolt a kávéjába. Soha azelőtt nem élvezte még ennyire. 

– Tudod jól, hogy miért nem – mondta. – Nem akarlak még téged is tönkre tenni ezzel.  Hidd el, hogy nem akarsz tudni ezekről a szarságokról. 

– Ez igaz, nem akarok tudni róla.  De azért néha beszélgethetnénk. Ha mindent magadba fojtasz, akkor... 

– Nem beszélünk itthon munkáról. Az enyémről legalábbis. 

– Az enyémről akkor végképp. Hacsak nem szeretnél hallani néhány érdekfeszítő dolgot a Hammond vállalat könyveléséről. 

– Kérlek, kérlek, mesélj róla! – gúnyolódott John. 

– Pofa be és egyél! 

– Ha mindenképp viszont akarod látni az egyik sarokban…

– Ezért keltem olyan korán, hogy egy falatot se egyél?  

– Ezt beszéld meg a gyomrommal… 

A lakás egyébként aprócska volt, John úgy tervezte, nagyobba költöznek az esküvő után. Amire szükség is volt, mivel Allison folyton azt hangoztatta, hogy kevés itt a hely egy gyereknek, John viszont ilyenkor mindig csak sóhajtozva arrébb vonult. Másnaposan, szédelegve viszont ez a lakás éppen megfelelt, Johnnak ugyanis a szűkös helyeken nem esett nehezére talpon maradni.

Amíg Allison elpakolta a reggeli maradékát (azaz nagyjából mindent, mert John csak egy szelet pirítóst tudott letuszkolni a torkán), addig John az asztal fölé görnyedve egyszerre küszködött az émelygéssel és a Columbia Egyetem honlapjával. A neveket és elérhetőségeket bogarászta a vallástudományi tanszéken, végül pedig felírt néhányat magának. A telefont úgy vette kézbe, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatna, erősen kellett koncentrálnia, hogy a homályos foltokból ki tudja olvasni a számokat. Lerendezett néhány igen rövid beszélgetést Allison kérdő pillantásától övezve, így inkább elfordult tőle. Mikor ledobta a mobilt az asztalra, hogy megdörzsölhesse lüktető halántékát, a nő megszólalt mögötte.

– Tudod, apáddal is beszélhetnél. Talán tudna segíteni. 

John erre azonban nem reagált. Csak feltápászkodott az asztaltól és beállt a zuhany alá, ahol a homlokát a hideg csempének nyomva élvezte, ahogy a koponyája mögött tomboló fájdalom lassan enyhülni kezd.