Baphomet - 4. fejezet

 

Hát, elég soká sikerült hoznom a következő részt, de ami késik, nem múlik. És ez most már itt marad!

Karakterszám: 24 908
Figyelmeztetés: szereplő halála
Korhatár: 16+

IV FEJEZET

Reggel az irodájába lépve Johnt két dolog foglalkoztatta. Az egyik a karácsonyi ajándékok voltak – bár így, hogy a fehér karácsony reménye kezdett elhalni benne, már nem is izgatták annyira az ünnepek –, a másik pedig annak a melegszendvicsnek az illata, amiről nem tudta, honnan jött, de betöltötte az egész irodáját. John hasa türelmetlenül megkordult. A férfi úgy tervezte, hogy hamarosan átballag majd a sarki büfébe egy kiadós reggeliért, de a nyitásig hátralévő fél órát még el kellett ütnie valahogy, ezért átfutotta az aznapi teendőit. Jelentéseket kellett volna írnia, emellett tájékoztatni Stone-t a jelenleg futó nyomozás állásáról, és felhívnia Catchert. 

Az asztalán három akta is fogadta, amikre szinte rá sem pillantott, csak odébb lökte őket, hogy helyet csináljon a kávéspohárnak. Volt ott pár post-it is mindenféle emlékeztetőkkel, de ezeket egyenesen a kukába hajította, ahogy kis híján azt a borítékot is, ami ott hevert az asztala szélén. Egyszerű barna boríték volt John nevével, amit hanyag, szálkás betűkkel írtak rá. John hiába forgatta, nézegette, semmi mást nem fedezett fel rajta, ezért feltépte a ragasztást, és kihúzta belőle az egyetlen lapocskát, amit tartalmazott. Ugyan azzal a kézírással egy internetcím szerepelt rajta, alatta pedig egy rajz; egy egyenetlen pentagram, közepén egy kecskefejjel. A hátoldalán pedig egy némileg olvashatóbban írt idézet.

„Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki, mert Isten saját képére teremté az embert.” Ter. 9:6

John háromszor is átfutotta a rövid szöveget, de nem talált mást. 

– Héj, Simmons! – kiáltott ki a nyitott ajtón, de még kétszer meg kellett, hogy ismételje, hogy egy kopaszodó, középkorú férfi képe jelenjen meg előtte. – Ez mi? Ma még nem volt posta. Hogy került ez ide?

John a férfi felé tartotta a borítékot, hogy az jól láthassa.

– Az kábé húsz perce jött. A portás nyomta a kezembe. Állítólag valami csöves adta be hajnalban azzal, hogy nagyon fontos és hogy mindenképpen meg kell kapnod.

– Személyesen engem mondott? – John az asztalra dobta a papírokat és az ujjai közé kaparintotta a mobilját.

– Mivel a te neved van rajta, gondolom igen. Tod kérte, hogy hozzam fel.

– Azonnal küldesd fel Todot és mindenkit, aki portaszolgálatos volt ma reggel. Kérem a biztonsági kamera felvételeit, meg azoknak a nevét, akik kapcsolatba kerülhettek ma ezzel a levéllel!

– Az éjszakások már mind hazamentek.

– Akkor rendeld őket vissza! És hívd a laborosokat is! – John kissé ingerültebben vágott vissza, mint kellett volna, de nem törődött Simmons döbbent arckifejezésével. Sebtében kikereste Catcher számát a telefonjában és már hívta is. Közben kisietett az irodából. – Azt hiszem, újabb üzenetet kaptunk a mi kis barátunktól. Mikorra tud beérni? Öt percet kap! – hadarta a telefonba, amint meghallotta Catcher álomittas hangját, aztán választ sem várva bontotta is a vonalat. 

Sebtében szerzett egy műanyag zacskót, amibe beleszórta a levelet meg a borítékot is. Csak a szélénél fogta meg, habár teljesen feleslegesen, az ujjlenyomatai már régen rajta voltak. 

Amíg a számítógépe bekapcsolt – egy ócska vacak, pedig hányszor kérte már, hogy cseréljék le –, addig sietve hozott magának egy pohárral abból a borzalmas automatás kávéból. Megnyitotta a böngészőt, hogy bepötyögje a papírlapon található linket, ami nem ment zökkenőmentesen annak ellenére, hogy maga a cím egyszerű volt; csak a kézírással akadtak gondok. Mikor John negyedszerre is leütötte az entert, magában elmondott egy gyors fohászt, hogy ne kapjon megint hibaüzenetet, miszerint a keresett oldal nem található, de amikor bevillantak a videómegosztó piros-fehér színei, felsóhajtott. A képernyőn megjelenő videó lassan töltött be, és pontosan 3 perc 24 másodperc hosszú volt. A címe egyszerűen csak: mov_12.mp4.

John türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztallapon, amíg a videó elindult. Egy férfit látott rajta, a nappaliban lévő kanapén ült szétvetett tagokkal, mint aki békésen tévézik. Oldalról kamerázták, John nem láthatta jól az arcát a rossz képminőség miatt. Akkor még nem tudhatta, hogy valójában a férfi nem tévézik, de főleg nem békésen; ha a videónak lett volna hangja, John minden bizonnyal hallhatta volna, ahogy hisztérikusan nevet. Belépett még valaki a képbe; az alak magas volt, félmeztelen, és John kissé közelebb hajolt a képernyőhöz, hogy megbizonyosodjon róla, valóban jól látta-e; a férfi egy kos koponyájából készült maszkot viselt a fején. 

– Te rohadék – suttogta felindultan. A telefonja megcsörrent, de ő szinte rögtön le is nyomta, meg sem nézve, ki volt az.

A maszkos alak egy darabig csak figyelte a másikat, aztán hirtelen a kamera felé indult. Az arcát teljesen eltakarta a koponya, de a félhomályban egyébként sem lett volna jól felismerhető még akkor sem, ha megmutatta volna. Magához vette a kamerát, azzal sétált vissza az áldozatához; a kép minden lépésnél lágyan hullámzott, néha elfordult és semmi sem látszott. Végül aztán megállapodott a kanapén heverő férfin, mialatt az fájdalomba torzult arccal továbbra is csak nevetett. A mellkasát vér borította, mindenütt sebek húzódtak a bőrén, a kezén, véres ujjaival most beletúrt a hajába, összemaszatolva az arcát is. A maszkos férfi kinyúlt, hogy elvegyen valamit tőle, szinte ki kellett hámoznia a másik férfi ujjai közül. Egy kést. A saját kezében tartotta és valószínűleg beszélt a másikhoz, mert vadul gesztikulált. 

John megpróbált hangot adni a videóra, mindent feltekert a maximumra, de semmit nem érte el vele. A kamera sarkában ugráló kés hirtelen megállt, aztán amikor pár pillanattal később belefúródott az áldozat torkába, John úgy érezte, rosszul lesz.

Catcher félórával később nyitott be az irodába, de senkit nem talált ott. Próbálta hívni Johnt, aki nem válaszolt, ezért körbekérdezősködött, így jutott el a kihallgatóig. Ott egy kisebb tömeg gyűlt össze. John is odabent volt karba font kezekkel, éppen egy kék baseball sapkás, kezeslábast viselő, pocakos férfival beszélgetett. 

– … hát, furán nézett ki az ipse, az tuti. De csak egy szerencsétlen hajléktalan volt. Láttam, amikor elment, ennyi.

– A kamerák felvételeit kérem ide felküldeni! – John most egy fiatalabb nőhöz fordult, aki bólogatott. – A képek és a leírás alapján hozzák be nekem azt a csövest, és tudni akarom… – John ismét elfordult, vadul keresett valakit a tekintetével. Mikor megtalálta (egy középkorú nő volt), rábökött az ujjával. – Tudni akarom, mit derített ki a labor. Most futás!

Catcher félreállt, amíg az emberek kiözönlöttek a teremből, de amikor be akart menni Johnhoz, az kirontott onnan, és intett a másiknak, hogy kövesse őt.

– Mi történt? Siettem, ahogy tudtam – kezdte Catcher.

– Ez a mocsok azt hiszi, hogy szórakozhat velem, de nagyon téved. Tudja, mi ez? – John felmutatott egy nyomtatott lapot, valamiféle könyv 49. oldala volt. Ujjával megpaskolt egy képet; a borítékra rajzolt pentagram precízebben megrajzolt változatát.

– Nnnnnem. – Catcher hunyorogva nézte a lapot és elnyújtotta a szót. – Azt hiszem, nem.

– Ez itt Baphomet pecsétje. Hallott már a Sátáni Bibliáról vagy a Sátán Egyházáról? Ők használják ezt a szimbólumot. Rohadtul nem vagyok vallástudós, de minő szerencse, épp ismerek egyet!

– Sosem hallottam még erről a… Bapho-izéről.

– Baphomet. A Wikipédia szerint a 14. századi templomos lovagok bálványa volt. De hogy mi köze a mi új pszichopata barátunkhoz, azt nem tudom. 

– A totemoszlop elég nyilvánvaló kapcsolatnak tűnik. – Catcher elvette Johntól a lapot és menet közben a képet fürkészte. Meg a szöveget alatta. – Ez németül van. Maga tud németül?

Nem kapott választ.

– A kos maszk is az.

– Lemaradtam volna valamiről?

John nagy lendülettel nyitott be az iroda ajtaján és leült a gépe elé. Catcher megállt mellette egy pillanatra, de amikor le akart ülni a másik székre, John elkapta a zakója ujjánál fogva, hogy maradásra késztesse. Aztán elindította a videót, amit korábban sietve lementett, mielőtt törölnék az oldalról. A 3 perc 24 másodperc mély csendben telt el, de ahogy vége lett, Catcher szinte rögtön megszólalt.

– Ez Stephen Sanders. – A torka kiszáradt.

– Biztos benne?

– Teljesen. – A férfi visszatekerte a videót és megállította egy ponton, amikor az áldozat éppen a kamerába nevet. – Ez ő, megismerem. Minden tele volt a képével az utóbbi hetekben, a hírek, a sajtó, minden. 

John félrelökött egy hatalmas aktakupacot az asztalán, ami végül a földön kötött ki, ám így szabaddá vált a vezetékes telefon, amiről Catcher addig azt sem tudta, hogy egyáltalán van. John felvette a kagylót, tárcsázott és köszönés nélkül beszélni kezdett.

– Downey vagyok, maga Sue igaz? Nézzen utána egy eltűnt személynek. Stephen Sanders. Illetve ezt kéne kideríteni, hogy jelentették-e az eltűnését egyáltalán. – Amíg várt, kiitta a kávéja maradékát a pohárból, amit még korábban hagyott ott. – Senki? Nem lep meg. Oké, drágám, akkor kérem a jelenlegi lakcímét. Szedje ki az aktáiból. … Nem érdekel, hogyan csinálja, meg hogy szabályellenes…. Maga hozzá fér az azokhoz az aktákhoz, hiszen maguk dolgoztak vele…. Nem mondhatom el, hogy miért kell, de nem segítettem már ki elégszer a bajból ahhoz, hogy ekkora szívességet kérjek?... Oké, várok. – John óráknak tűnő percekkel később a német könyvlap aljára firkantotta le az infót, aztán bontotta a vonalat.

– Gondolja, hogy a gyilkosság a lakásán történt? – Catcher elfordult a monitortól, hogy látnia se kelljen. Most, hogy az első adrenalin hullám már kezdte hatását veszíteni, érezte, hogy szédül.

– Nincs jobb tippem. De ha magának lenne, akkor szívesen… Hé, jól van?

– Persze, csak… Leülök egy kicsit, jó?

Kopogtattak. Az ajtó rögtön kinyílt és William Stone ezredes jelent meg a szobában. John közvetlen feletteseként első kézből kellett volna értesülni mindenről, ám ez a jelek szerint elmaradt. Magas, pocakos ember volt, őszülő, ámde vastag bajusszal az orra alatt. Az arcán megannyi érzelem tükröződött. Körülpillantott, végül a tekintete megállapodott Johnon, aki a homlokát dörzsölgette.

– Mi folyik itt már megint? – kérdezte Stone visszafojtott dühvel. – És miért én vagyok mindig az utolsó, aki mindenről értesül?

– Mert messze van innen az irodád, főnök – felelte John sóhajtva. – Fogalmam sincs, mi folyik itt. Kaptam egy videót, amiben a gyilkos éppen kivégzi a második áldozatát, aki tippelj, kicsoda? Sanders.

– Stephen Sanders? – Stone meglepetten pislogott vissza rá.

– Ő. Kár volt szabadlábra helyezni.

Stephen Sanders három év előzetes letartóztatás után került ki, hogy a továbbiakban szabadlábon védekezhessen. Az önellentmondásos bizonyítékok alapján nem lehetett minden kétséget kizáróan Sandersre bizonyítani a hármas gyilkosságot - egy drogügyletbe keveredett férfit és családját végezték ki 2012 májusában. Hiába mutatott eleinte minden Sandersre, az egész ügy egyre kuszább és zavarosabb lett, végül kiengedték a férfit. Ez mérhetetlen felháborodást keltett az egész államban, eleinte félő volt, a tömeg meglincseli majd. Szinte kivétel nélkül mindenki elítélte őt, a sajtó pedig csak gerjesztette az indulatokat.

– Learatja a földet – szólt John. – Előre megmondta, hogy ez lesz. És most röhög rajtunk. – A fejét csóválta, közben felállt. – Szükségem van néhány járőrre, helyszíntakarítókra és egy hullás kocsira. Összeszedjük Sanderst.

A rendőrautók fényei éles kontrasztot vertek a megfeketedett téglafalakon. Egy rövid zsákutcában voltak Queensben, ami öreg, grafitikkel telefújt tömbházaktól volt zsúfolt. Az emberek odakint bámészkodtak az utcán, voltak, akik köntösben siettek le. Suttogtak és bizalmatlanul figyelték az eseményeket. John nem törődött velük, csak belökte a lépcsőház ajtaját, és egyenesen a másodikra ment a járőrökkel a nyomában. Amikor a harmadik felszólításra sem jött ki senki a lakásból, betörték az ajtót.

Odabent csend volt és nyugalom. És büdös; az alvadt vér bántóan éles szaga, ami beleitta magát a kanapéba. Apró lakás volt, de aránylag tisztán tartott és rendezett, a nappali közvetlenül jobbra nyílt. Már az ajtóból is lehetett látni a holttestet, ami ugyan abban a pózban hevert, ahogy a videó utolsó pillanataiban is látni lehetett.

John nagyot nyelt, hogy leküzdje a rosszul létet. Közelebb ment, az arca kiismerhetetlen maradt. Megállt Sanders előtt, és csak nézett rá. Az összekaszabolt mellkast, a fájdalomba torzult, halott arcot és a nyitott szemeket. John kipillantott az ablakon is, mert bárhová szívesebben nézett, mint a hullára. Odakint szállingózni kezdett a hó.

A helyszínelők és a hullások pillanatok alatt ellepték a szobát, megtörve ezzel azt a groteszk pillanatot, amiben John még ott érezte maga körül a gyilkost. Olyan volt, minta csak pillanatokkal kerülték volna el egymást, mintha a gyilkos még az ajtóból visszanézve megláthatta volna Johnt, amint ott áll az áldozat felett. És ettől az érzéstől kirázta a hideg. De a gyilkos addigra már réges-régen felszívódott, már csak a nyomai maradtak.

A halottkém megállt John mellett, egy sóhajt szakadt fel a torkán. A neve Mike Rogers volt, a queensi csapattal érkezett, John sosem látta korábban.

– Mióta lehet itt? – kérdezte John.

– Talán egy napja, de majd mindjárt pontosítok.

Amíg Rogers ténykedett, John ellépett a kanapétól és szétnézett a lakásban. A berendezés szerény volt, csak pár bútor kapott helyet, üres sörösüvegek az egyik sarokban, a konyhában egy fél pizza. A maradványokból ítélve úgy tűnt, a gyilkos éppen evés közben zavarta meg az áldozatot. 

A lakás hideg volt, a test pedig merev. Két férfi óvatosan átrakta egy hordágyra, majd gondosan letakarták, hogy elrejthessék a kíváncsi szemek elől, aztán kivitték. Csak a vérmocskos kanapé maradt, meg a kés, ami a földre dobva hevert.

Rogers előbb egy kopaszodó férfihoz lépett, aki barna tweed zakót viselt, és John valamiért azt képzelte róla, hogy biztosan pipázik. Megfáradt arccal nézett a hadnagyra, aztán odaintette őt magához.

– … a tegnapi nap folyamán történhetett. Nagyjából húsz órája lehet halott. – Rogers már nagyban magyarázott, amikor John odaért. – Nem sok külsérelmi nyom van a testen a nyaki sebet és a mellkasát leszámítva.

– Jól van, jól van – bólogatott a zakós, aztán John felé fordult, és kezet nyújtott neki. – Bernard Stanford.

– Queens, 116-os körzet – fejezte be John, ahogy kezet fogott az öreggel. – Mondták, hogy itt lesz.

Valójában Queens hamarabb kiért a helyszínre, de John éreztetni akarta, hogy az ügy az övé, csakis az övé, és nem hajlandó kiadni a kezei közül egyetlen áldozatának egyetlen testrészét sem. Stanford elmosolyodott, amolyan mindent tudó, elnéző mosollyal.

– Örvendek a szerencsének…

– Downey. John Downey.

– Átküldetem magának az eredményeket. De árulja már el nekem, hogy mi az isten ez itt? – Stanford körbemutatott. – Ha megteszi, leveszem a kezem az ügyről, és Manhattan megütheti a Jackpotot. 

– Jár hozzá egy milliós csekk is?

Catcher odalent várakozott az utcán, zsebre tett kezekkel. Ő nem sokáig bírta odabent a lakásban, inkább próbált többet megtudni a környékről és Sandersről.

– Maga miért lett nyomozó? 

John hirtelen bukkant fel az oldalán. Miután otthagyta Stanfordot lesietett, hogy rágyújthasson. A szomszédok közelebb jöttek mostanra, és amikor a holttestet elvitték, egy idősebb nőnek sikerült elég közel férkőznie hozzájuk és ráköpött. A járőrök azonnal elzavarták.

– Én csak… tudja általában nem zavar az ilyen – kezdte Catcher, miután a hadnagy ismét őrá figyelt. – Láttam már gyilkosságot. Öt évig voltam járőr, és nem volt egy sétagalopp. Ronda dolgokat láttam ott is, de ez… ez más.

– Ez sosem lesz könnyebb. Muszáj megszoknia valahogy.

– Tudom és bocs, hogy ennyire kiborultam rajta.

– Addig jó, amíg kiborul. Akkor van baj, ha már nem érez semmit.

A szomszédok nem akartak vallomást tenni. Egyöntetűen állították, hogy senki nem látott semmit, nem hallott semmit, sőt, sokan itthon sem voltak a gyilkosság ideje alatt. Máshol túl hangosak a gyerekek, megint máshol pedig mélyen aludtak.

– Ezek nem fognak köpni még akkor sem, ha tudnak valamit – morogta John halkan, amikor sem ő, sem a járőrök nem jártak sikerrel a közvetlen szomszédnál.

– A legtöbbjüknek benne van a keze valami mocsokban – felelte Catcher. – Vagy nekik, vagy valamelyik rokonuknak. Ki akarnak maradni a rendőrségi ügyekből. Ez nem valami jómódú környék…

John tovább ment, most a 9-es számú ajtón kopogott be. Szinte rögtön ki is nyitották; egy göndör hajú, sötét bőrű kisfiú állt ott.

– Ashton, menj játszani! – Hallatszott egy női hang, majd a kisfiú eltűnt és az anyja jelent meg. Magas volt, vékony és mérhetetlenül fáradtnak látszott. Hosszú haját lófarokba kötötte. – Kitalálom – kezdte –, csak pár kérdésük lenne.

– Úgy van – bólintott Catcher. – Nagyon örülnénk, hogyha…

– Hogyha nem vágná ránk az ajtót, mint a többiek! – szólt közbe John. – Nézze, én megértem, hogy az utca nem ápol jó viszonyt a rendőrséggel, de jelenleg egy gyilkost próbálunk elkapni. Ami nem megy, ha itt mindenkinek szelektív a látása vagy a hallása.

A nő habozott, közben a két férfit méregette. Aztán kelletlenül félreállt az ajtóból, hogy utat engedjen nekik.

A lakása szinte kiköpött mása volt Sandersének azzal a kivétellel, hogy mindent beleptek a színek, és ide mintha némi napfény is beszűrődött volna. A konyha apócska volt, egy háló, egy nappali. A fürdő ajtaja csukva volt.

– Hogy hívják? – kérdezte John.

– Amanda Winters. Ő pedig a fiam, Ashton. – A nő a gyerek felé intett, aki a tévé előtt ült a földön, épp mesét nézett. – Egyedül nevelem, az apja börtönben van. Nincs szükségem még több gondra.

– Ezt megértjük – bólintott Catcher, miközben előhúzta a fekete noteszét a zsebéből, jegyzetelésre készen állt. – De kérem, mondjon el mindent, amit Stephen Sandersről tud!

Amanda türelmetlenül felsóhajtott, aztán karba fonta a kezeit. Az arca fiatalosnak tűnt, a hangja mély volt. John úgy tippelte, a harmincas évei közepén járhat.

– Csak két hete költözött ide – kezdte Amanda. – Senki nem örült neki. A lakást egy öreg fószertól bérelte, akinek tök mindegy, ki a tag, ameddig rendesen fizeti a lakbért. Sandersnek meg volt pénze, komoly kártérítést kapott. 

John elgondolkodva nézett a nőre.

– Miért költözött éppen ide? Mehetett volna jobb helyre is.

– Nem t’om, sosem beszéltem vele. Ez egy szar környék, de az olyanokat, mint az a féreg, mi sem látjuk szívesen. Én mindig próbálok a saját dolgommal törődni, ez a túlélés egyik alapszabálya. Nem érdekel, hogy mi zajlik a szomszédban. De Sandersszel nem lehetett nem törődni. Nagyképű volt. Amikor kiszabadult, totál nagy bulit csapott, mindenféle sittes alakok jöttek-mentek itt két napig. Gondolom azért nem ment máshová, mert ott nem tudta volna folytatni az üzletet, amit korábban félbehagyott.

Ashton felnevetett. Mindenki odafordult és egy röpke pillanatig a mesét nézték a tévében. Aztán Amanda folytatta.

– Nem sokat tudok róla, de nem volt jó ember.

– Voltak nála különös látogatók? Nem történt valami szokatlan? – kérdezte Catcher, aztán sietve hozzátette. – Úgy értem, ami az itteni mércével is szokatlan.

Amanda megmosolyogta a fiatal férfi zavarát, de csak a fejét rázta.

– Semmi. Arra vigyázott, hogy nehogy visszapaterolják. Nem volt részeg vagy drogos soha, és balhék sem voltak. De jöttek-mentek itt páran, akik már kevésbé voltak tiszták. Ennyi.

– Oké – bólintott John. – Ha esetleg valami mégis egészbe jutna, vagy hallana valamit, akkor keressen meg. – Átadott a nőnek egy névjegykártyát, aki még csak rá sem pillantott.

Miután a páros távozott, még néhány szomszédnál próbálkoztak, de nem sokra mentek vele. Az épületben kellemesen idő volt, odakint viszont megcsapta őket a hideg. Catcher szorosabbra húzta a sálat a nyaka körül, John azonban nem törődött a széllel, ő kifejezetten élvezte, hogy megszabadulhat a ház fülledt, ragacsos melegétől. Mélyet szippantott a levegőből, a hideg végigmarta a tüdejét. Előhúzott egy szál cigit és rágyújtott.

– Nekem ez az egész nem áll össze – szólt Catcher váratlanul, ahogy elindultak John kocsija felé. – A templomi helyszín sokkal drámaibb volt, sokkal… látványosabb. Aztán az a totemoszlop is. És most ez. 

– Ez kevésbé feltűnő. Erre gondol? – John kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem szállt be.

– Erre. Semmi felesleges figyelemfelkeltés.

John felnevetett.

– Hát a videóról ez nem mondható el. Ez a gyilkosság nem lóg ki annyira a sorból.

– Nem, de nekem akkor sem illik össze.

– Útközben majd ráér ezen gondolkodni. Jöjjön!

Az úton végig hallgattak, Catcher a gondolataiba mélyedve bámult ki az ablakon. Már majdnem megérkeztek az őrshöz a Monroe Drive-ra, amikor John mobilja megszólalt. Azonnal felvette.

– Downey.

– Helló, Speedy vagyok a technikusoktól. A videó miatt telefonálok.

– Speedy. – Ismételte John, mintha csak ízlelgetné a hangokat, közben kihangosította a mobilját, hogy Catcher is hallhassa. – Gonzales?

– Nem, Thomas. Tom.

– Tom Speedy? Magához már volt szerencsém.

– Ja, egy párszor. Tehát. Jeffrey Stone ezredessel kapcsolatba léptünk a videómegosztó oldalt működtető céggel és megkértük, hogy tiltsák le a videót, illetve hogy biztosítsanak nekünk hozzáférést. Sajnos viszont sokat nem tudtunk meg így sem. A feltöltés ideje megvan, ez tegnap délután 18:42, a helyszín pedig egy internetkávézó. A Youtube-fiókot is tegnap nyitották, és csak ez az egy videó van feltöltve. Cserébe viszont már rengetegen látták, van egy rakás komment. Sokan nem hiszik el, hogy igazi felvétel lenne.

John sóhajtva hallgatta a hangot a vonal másik felén, aminek gazdája alig lehetett több húsz évesnél.

– Magáról a videóról sincs sok infónk. Egy régi kamerával vehették fel, a minősége pocsék, a formátuma mp4. 

Catcher felnézett, és úgy meredt a telefonra, mintha azon át láthatnák őt.

– De ha régi kamerával vették fel, akkor valami régebbi formátumnak kéne lennie, nem? Mondjuk mov vagy ilyesmi. Azok még nem csináltak mp4-et.

A vonal túlsó felén beállt egy pillanatnyi csend, mielőtt Tom ismét beleszólt volna.

– Ki az?

– Aaron Catcher. Szóval át kellett konvertálnia a videót, nem?

– Tutira – felelte Tom. – Ezek a videó megosztók ugyanis nem kompatibilisek túl sok formátummal. 

John megállt a piros lámpánál és váltott egy pillantást Catcherrel.

– Ez mit jelent? – kérdezte homlokráncolva. – Mármint, hogy konvertálnia kellett. Ez hogy működik?

– Ha egy videó formátuma nem megfelelő – kezdte Tom, és John valamiért úgy képzelte, hogy most vadul gesztikulálhat a kezeivel –, akkor másikat csinál belőle. Ez sokszor minőségromlással is jár, ha gyorsan akarja megoldani az ember. Mondjuk online vagy az ingyenesen letölthető programokkal. Talán ezért olyan pocsék a videó képe.

– Annak nyoma marad a gépen, nem? 

– Háát, ja, persze, de ha az eredeti fájlt törölték, akkor nem megyünk vele sokra. Mivel nincs hang, szerintem digitális fényképezővel készítették a filmet, még valami régebbi típussal. Az nem tárolja el a helyszínt, csak az időpontot.

– Meddig tart egy ilyen konvertálás? – kérdezte John.

– A videó három és fél perc, szóval nem sokáig. Még egy öreg gépen is maximum negyed óra, talán fél. Nem olyan sok idő, hogy feltűnő legyen. Az olcsó kávézók gépeit senki nem figyeli, így kikapcsolhatta a tűzfalat és onnantól kezdve azt töltött le rá, amit csak akart. Vagy fel.

– Oké, jól van. – A kocsi továbbindult és balra fordult. A rendőrség épülete innen már jól látszódott. – Catcher, maga elmegy abba a kávézóba egy járőrrel meg Tommal, és átfésülik a gépet.

Tom megköszörülte a torkát, mintha csak figyelmet akart volna kérni.

– Sietni kéne. A Youtube törölni akarja a videót, és éppen készül a parancs, hogy nincs joguk csinálni vele semmit, de hát... Jelenleg nem elérhető, de nem akarják sokáig megtartani, a fiókot is deaktiválják. Mint mondtam, több százan látták már és különös leveleket is küldözgetnek a cégnek.

– Maga nem jön? – Catcher kérdőn nézett Johnra.

– Nem. Megpróbálom kideríteni, honnan szerezhette az a mocsok a koponyát a maszkjához. Talán valami vágóhídról vagy egy környékbeli magángazdaságból.

John lefékezett a kocsival, de a motort nem állította le. Ehelyett csak magához vette a telefont és kiszállt. Catcher követte a példáját, de John felemelt mutatóujjával a mellkasára bökött.

– Vigye a kocsit, de ha akár egy karcolás is esik rajta…!

– Vigyázni fogok rá! – Catcher elmosolyodott.

– Ajánlom is.

Azzal John besietett az épületbe. Menet közben összefutott Giordanóval is, aki szintén a lift felé igyekezett.

– Hát a fiú? – kérdezte a férfi.

– Kiküldtem, hogy ellenőrizze a gépet, amin feltették a videót a netre.

– Ja, az a kecskés hapsi.

– Az – John vetett Giordanóra egy szúrós pillantást.

– Várj, akkor ő vitte el a kocsid? Láttam, hogy kifordult a sarkon, amikor bejöttem. – Giordano nem várt választ, csak halkan felkacagott és megveregette John vállát. – Elég hamar felküzdötte magát a ranglétrán a kölyök, ha már a volán mögé is beengedted!

– Küldtem volna busszal?

Kiszálltak a liftből, és habár Giordano irodája a folyosó ellenkező végén volt, mégis követte Johnt.

– Ez a fiú lassan rajongói oldalt fog csinálni neked. Hacsak nem tette meg már korábban.  Mintha láttam volna, hogy ellőtt pár lesifotót tegnap! Most biztos örömmámorban úszik, hogy nála van a kocsid.

– Féltékeny vagy? – John kaján mosolyra húzta a száját, Giordano pedig megint nevetni kezdett.

Aztán befordult a sarkon és eltűnt.