2021. február 23., kedd

Baphomet - 8. fejezet

 



Karakterszám: 21 257
Figyelmeztetés: szereplő halála
Korhtár: 16+


VIII. FEJEZET


Kathy Morris szinte minden reggelét a Central Parkban kezdte évszaktól és időjárástól függetlenül, így a mostani szombat sem lehetett kivétel. Korán kelt, már hat óra negyvenöt perckor a konyhában kávézott, szuggerálva a felhőket a lakásablakon át, miközben azt latolgatta, vajon megúszhatja-e az esőzést. A város az éjjel visszaszürkült, azt a kevés havat, ami az elmúlt egy-két napban esett teljesen elmosta már a vihar. Most vékony ködlepel vonta be az utcákat, elmosódott körvonalak és szétfolyó világ az üvegen túl.

Kathy meghallotta a puha, kótyagos lépteket a háta mögött, de nem fordult meg. A férfi nevére még csak nem is emlékezett, és arra is csak halványan, hogyan jutottak el a bárból egészen az ágyig előző éjjel, így hát nem okozott neki különösebb problémát megszabadulni alkalmi szeretőjétől.


A szokásos galambszürke szabadidőnadrágját húzta magára, két réteg pulóvert, egy vastag sálat és sapkát, és mire New York lassan kivilágosodott, Kathy már útban volt a Central Park felé. Hagyta, hogy a gondolatai kiürüljenek, kocogás közben csak az elhaladó fák kopaszodó ágait figyelte, a cipőjére tapadó, egyre vastagodó sárréteget és a kellemesen hideg levegőt, ami beáramlott a tüdejébe, jégszilánkokként olvadva fel a testében.

A Central Park szinte üres volt ezen a ködös reggelen. Kathy csupán egy-két lézengő alakkal találkozott össze, azok is mind álomittasan, saját gondolataikba mélyedve kocogtak. Kathy azonban elkerülve ezt a maréknyi embert is, most nem a víztározó körül futott, mint máskor, inkább a Ramble nyugalmát választotta. Élvezte a késő őszi, haldokló tájat; a színek megfakultak és egybeolvadtak a földdel, a faágak kísértetiesen nyújtózkodtak a szürke ég felé, de Kathy egészen békésnek találta. A tónál aztán megállt, hogy egy fának dőlve megpróbálja rendezni a légzését. Csípőjére tett kezekkel előrehajolt, lehunyt szemekkel szuszogott és erőteljesen küzdött a szédüléssel, ami lassan a hatalmába kerítette. Már futás közben is meg-megtántorodott, egy-két pillanatra mintha elveszítette volna a kontrollt a lábai felett. Akik látták, könnyen hihették volna, hogy részeg.

Békabrekegést hallott. A tó környékén ez persze nem lett volna különös, kivéve, hogy a nyakukon volt a tél. Kathy körülnézett, de nem látott semmit és senkit, a fülében visszhangzó brekegés azonban nem akart szűnni. Lassan arrébb lépett, tovább akart indulni. A szédülés ekkor erőt vett rajta és a földre lökte. Ujjai a sárba martak. Megpróbálta feltornászni magát, de a világ kifordult a sarkából, minden felizzott körülötte, összefolytak a formák és színek, kontúr nélküli foltok lebegtek a szemei előtt, őt magát is felolvasztva ebben a szürreális kavalkádban. A sár hideg érintése szétáradt a testében és vacogtak a fogai.

A szája kezdett kiszáradni, vízre volt szüksége. Nyelni próbált, de a nyelve a szájpadlásához tapadt. A kétségbeesés felkúszott a torkán, végül egy elcsukló kiáltásba fulladt.

Sűrűn pislogott, a képet mégsem tudta elkergetni, élesen és tisztán remegett a szemei előtt, a valóság rétegei lehámozhatatlanul olvadtak rá a csöndes kis erdőre.

Kathy négykézláb mászott el egy fáig, hosszú vonszolásnyomot hagyva maga után a sárban. A fába kapaszkodva akart felállni, csak belemarni és felhúzni magát, de visszazuhant a földre. Ekkor hangos léptek törtek át a brekegés zaján. Megfordult, hunyorognia kellett, hogy tisztán láthassa a fölé tornyosuló alakot. Démon volt – kos fejű, pokolbéli szörnyeteg, dögszagot árasztott magából és izzott a bőre. Sikoltani kellene, gondolta Kathy, hosszan és élesen, vagy tüzet kiáltani, arra mindenki felfigyel. Az agya tudta, mit kell tennie, az agya meg akarta tenni, a teste azonban cserbenhagyta; halkan nyöszörögve meredt a démonra. Aztán minden összemosódott: éles karmok tépték fel a bőrét, a hús és az erek szakadásának hangja mindent eltörölt, csontok ropogtak és a kínzó fájdalomban talán sikoltott is. Végül semmi mást nem hallott, csak a szél zúgását és azt az átkozott békabrekegést.

 

A feltámadó szél süvített a parkban, az egyik járőr kezéből kitépte a sárga rendőrségi szalagot, amit éppen egy fa törzséhez próbált kikötni. A környéket egy jó nagy körben le kellett zárni, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat. John ott állt Kathy Morris teste mellett és igyekezett leküzdeni a hányingert, ami a torkát kaparászta. 

A francba – csak ennyit mondott, Catcher pedig bólintott, jelezvén, hogy egyetért. – A büdös francba.

Nem állt körülöttük senki. Aki csak tudott, megtartotta a tisztes távolságot a hullától, a helyszínelők zöme pedig még csak akkor érkezett; ők egy emberként bújtak át a szalag alatt. 

Kathy Morris egy igencsak vastag törzsű fa kifejezetten vastag ágáról lógott lefelé. Azonban nem a nyakánál kötöttél fel, a kötél átívelt a meztelen mellkason és a hónaljánál fogva tartotta meg a testet. A hasát felvágták, mindene sáros és vérmocskos volt. A talaj és a sár magába itta a lecsöpögő vért. A nő arca most nem tükrözte azokat a vonásokat, amiket John korábban megismert; olyan volt, mintha egészen másvalaki lett volna.

Csessze meg, Downey! – hallatszott hirtelen az éles hang valahonnan a hátuk mögül, de nem kellett megfordulniuk, hogy tudják, Annie közeledik feléjük. – Maga mindig ilyen rohadt ügyeket ad nekem?

A nő nagyokat lépkedve próbálta meg kikerülni a sáros pocsolyákat és a lehullott fagallyakat, aztán mikor odaért, intett Johnnak, hogy segítse át egy kidőlt fa maradványain. Jó néhány méterre a holttesttől állt meg. Percekig csak figyelték a helyszínelők munkáját.

Kapja el azt a mocskot, de gyorsan – szólt halkan Annie. 

John elfordult, hogy ne kelljen végignéznie, amíg leemelik a holttestet a fáról. Arrébb sétált, a cipőjére húzott nylonzsák cuppogott a sárban. Továbbra is csak bámészkodott, amíg Annie rá nem szólt, hogy csatlakozzon hozzá.

A holttestet egy fekete zsákra fektették, és éppen a kötelet fejtették le róla, amikor John Annie mellé guggolt. Catcher egy fának támaszkodva mereven bámulta őket.

Mikor halt meg? – kérdezte John halkan. 

Idekint most nagyjából hét fok van. – A nő gumikesztyűt húzott, és olyan óvatosan ért a testhez, mintha attól félt volna, elporlad az ujjai között. Lassan körbetapogatta Karthy nyakát, aztán a kezét. – A hullafoltok egészen halványak és nem túl nagy kiterjedésűek, nem folynak össze. Nyomásra eltűnnek.

Frissek?

Eléggé, de a vérveszteség is okozhatja. 

Annie Kathy csuklója után nyúlt, egy kicsit megmozgatta, aztán ugyanezt a bokájánál is megismételte. 

A hullamerevség sem állt még be teljesen. Azt mondom, hogy nagyjából… nagyjából két-három órája lehet halott. 

John az órájára pillantott, dél múlt pár perccel. 

Az reggel nyolc-kilenc.

Annie óvatosan a hasi sebhez nyúlt, ami legalább tíz cm hosszú volt, a szélei egyenesek. Kathy mellkasán egy vastag vörös csík jelezte a kötél helyét. Annie rámutatott.

Amikor felkötötték, még élt, legalább harminc percet lóghatott odafent. Horzsolások a kezén, a térdén, az arcán. Valószínűleg vonszolták egy darabon és küzdött is a támadójával. A körme alatt kosz és vér van. 

Annie ezek után végigtapogatta a fejét, a haját, minden porcikáját, de nem talált több sérülést.

Fordítsák meg!

Két másik férfi, akik eddig szorgosan fényképezgették a testet, azonnal a nő segítségére siettek, ám nehezebb feladatnak bizonyult, mint első látásra. De ahogy Kathy háta láthatóvá vált, John dühös sóhajt hallatott. A nő bőrén szálkás betűkkel írt szöveg sötétlett.

Annie elfordította a fejét, hogy el tudja olvasni.

Jeremiás 1:5…. Mi a szar ez, Downey?

John elővette a telefonját, és pár másodpercnyi várakozás után felolvasta az idézetet, ami az igevershez tartozott.

„Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek.” 

Oké, és mit jelent ez?

Azt, hogy ez a pszichopata azt hiszi, hogy a Biblia mögé bújva bármit megtehet.

A maga helyében a Bibliával verném agyon a kihallgatóban.

John erre akaratlanul is elmosolyodott, de gyorsan rendezte a vonásait, miután az egyik férfi igen csak rondán nézett rá.

Nem rossz ötlet – szólt Annie-nek. 

A helyszínen nyüzsgő emberek mind halkan mozogtak és a hangjukat is kifejezetten halkra fogták. Catcher szavai így akaratlanul is hangosnak tűntek.

Morris gyerekgyilkos a szemében

Tessék? – John homlokráncolva nézett fel rá, amikor Catcher közelebb lépett.

Amikor kihallgatta Morrist, utánanéztem egy kicsit a magánéletének. – A férfin látszódott, hogy enyhe rosszulléttel küzd. – Tizenegy éve férjezett, most folyik a válópere. Ezalatt háromszor volt abortusza, mind az elmúlt öt évben. – Catcher a nő teste felé bökött, ami még mindig hason feküdt. – Az üzenet talán erre utal. 

Mielőtt még az egyik igencsak fiatal helyszínelő keresztül eshetett volna rajta, John felállt és arrébb lépett egy kicsit.

Ezért becstelenítette meg a testet is – szólt. – Ahogy Fishburne esetében.

De Sanders teste egyben volt, nem volt rajta semmi. 

Maga a videó volt a megbecstelenítés. Sanders ügyét végigkövette a sajtó, és Baphomet tett róla, hogy erről is mindenki tudjon.

Büntet és megbecstelenít. Ez egyre jobb és jobb lesz – morogta Catcher.

Amikor Johnnal lassan kifelé sétáltak a parkból, a hadnagy telefonján két nem fogadott hívás volt. Mindkettő Elisabeth-től, de nem foglakozott azzal, hogy azonnal visszahívja a nőt, amire aztán később sem volt szükség, mivel Elisabeth ott ácsorgott a rendőrségi autók között karba font kézzel, türelmetlenül. Most sokkal kevésbé volt elegánsan öltözve; a haját copfba kötötte, farmert, kockás inget és egy fekete kabátot viselt.

Uraim! – szólt gúnyos hangon, mikor a két nyomozó közelebb ért. – Csak hogy előkerültek.

Bocs, de randink volt egy halott nővel – vágott vissza John, aztán megdörzsölte a szemeit. – Mi történt?

Elisabeth olyan fejet vágott, amiről nehéz lett volna eldönteni, hogy felháborodott-e vagy inkább büszke.

Tudják már, mi a kapocs az áldozatok között? – kérdezte lassan. – Úgy értem konkrétan.

Csak amit eddig is tudtunk – vonta meg a vállát Catcher.

Nos, akkor nagyobb szükség van rám, mint hittem.

Talán maga tudja? – John hangszíne elárulta, hogy kételkedik.

Hívjon meg egy kávéra és kiderül!

Azzal a nő sarkon fordult és elindult John kocsija felé, ami az út másik oldalán parkolt. John kérdőn pillantott Catcherre, aki viszont ugyan olyan értetlennek tűnt, így inkább mindketten a nő után indultak. Mielőtt azonban elérték volna a kocsit, John intett Elisabethnek, hogy gyalog mennek.

Van egy jó hely a közelben. 

Végül egy lakókocsi büfénél kötöttek ki pár sarokkal arrébb, ahol a kiszolgáló fiú igen csak törte az angolt, ám a hamburgerek fenségesen néztek ki és hatalmasak voltak.

Remélem, ennyi elég lesz, hogy elárulja végre, mire jött rá! – John Elisabeth kezébe nyomott egy hamburgert és egy kávét. 

A kocsi oldalán lévő pultnál álltak, szélvédett helyen. Catcher habozás nélkül enni kezdett, Elisabeth azonban félretette a szendvicsét. Elővett a táskájából egy mappát; a Johntól kapott fényképek voltak benne, meg egy pár papír.

Gondolom, már ellenőrizték, hogy Fishburne és Sanders ügye hogyan kapcsolódhat össze.

Oda-vissza – felelte Catcher tele szájjal.

Kár volt. Mert semmi közük egymáshoz. Baphomet áldozataiban ugyanis egy közös van, hogy bűnösök és felmentették őket. 

Kathy itt megállt, John pedig meglepetten pislogott rá.

Ennyi? – kérdezte. – Adja vissza azt a hamburgert!

Fishburne gyerekeket molesztált, Sanders pedig kivégzett egy családot. Mi van, ha ez a közös pont? A gyerek?

Kathy Morrisnak pedig abortusza volt. – Catcher fejében hirtelen felgyulladt a villanykörte.

Kinek?

A férfi letörölte a ketchup foltokat a szájáról, mielőtt újra megszólalt volna.

A mai áldozat. Ott volt Fishburne utolsó miséjén, és… – A férfi hirtelen elhallgatott, majd John felé fordult. – Nem tervezi meg előre a gyilkosságokat… Össze-vissza választja ki az áldozatokat, ez egy lánc…. A misén választhatta ki a nőt.

Nem tudjuk, hogy a fickó ott volt-e a misén.

De, most már tudjuk!

Rájött még valamire? – kérdezte John Elisabeth-et.

A nő kihalászott egy képet az aktájából és a két férfi elé tolta. A Szent Erzsébet templom falára írt szövegek látszódtak rajta, az írás viszont olvashatatlan volt; teljesen elmosódott, elkenődött vörös festék, pár felismerhető betű. Elisabeth fekete filccel bekeretezett rajta egy részt, és John most azt próbálta meg kibogarászni.

Maga ebből el tudott olvasni bármit is? – kérdezte hitetlenkedve.

Nnnnem igazán. – Elisabeth az alsó ajkába harapott és fájdalmas arckifejezéssel nézett vissza Johnra. – Van egy grafológus barátom, ő segített. – Amikor John hirtelen szólásra nyitotta a száját, a nő közbevágott. – Esküszöm, hogy senki más nem látta a képeket, és ő is diszkréten kezeli az ügyet! De szükségem volt rá, különben sosem olvastam volna ki ezt.

És mi ez? 

„Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jőjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Isten országa." – Elisabeth ezt egy cetliről olvasta fel, amit most odaadott a nyomozóknak. – Azt hiszem, hogy védelmezi a gyerekeket. 

John először szúrós pillantásokkal méregette hol a cetlit, hol Elisabeth-et, aztán gúnyosan felnevetett.

Hogy a francba nem jöttünk rá erre? – Ezt inkább csak saját magától kérdezte, mert a szavak halkan csengtek. – Ez hihetetlen. 

Maga kérte, hogy segítsek! – emlékeztettet tettetett sértődöttséggel Elisabeth.

Igen, hogy segítsen, de nem, hogy megfejtse az egész ügyet!

Gondolom, ne számítsak köszönetre.

Dehogynem, bocs – tette hozzá morcosan.

John arrébb lépett a pulttól, hogy kidobja a szemetesbe az összegyűrt papírokat és szalvétákat, amikor megcsörrent a telefonja. Amíg lebonyolította az igen rövid beszélgetést, addig Catcher is elpakolt maga után. Elisabeth hozzá sem nyúlt az ételhez, csak a kávét itta meg.

Megvannak a laboreredmények, el kell mennünk érte! – közölte John. – Maga is jön?

Nem, kösz, előadásom lesz. – Elisabeth magához vette a hamburgert. – Ezt köszönöm!

Beugranék a boltba előbb, ha nem gond! – Catcher a pár méterre lévő vegyesbolt felé mutatott, de már el is indult, mire John bólintott és rászólt, hogy siessen.

Elisabeth és ő kissé arrébb sétáltak a büfétől.

Kérdezhetek valamit? Valami személyeset. – A nő összehúzta magán a kabátot, aztán megvárta, míg a hadnagy bólint. – Miért engem kért fel?

Már mondtam, hogy Berkley professzor ajánlotta magát. 

Nem erre gondoltam. Hanem, hogy miért hozzám fordult, amikor az apjához is fordulhatott volna?

John éppen előszedte a cigarettáját a zsebéből és bedugott egy szálat az ajkai közé, de most félúton megállt a mozdulatban. Az arca kifejezéstelen maradt, egy pillanatig habozott, de aztán rágyújtott a cigire és kövér füstfelhőt fújt ki az orrán.

Ez volt az egyszerűbb megoldás.

Úgyis, hogy engem nem ismer?

Mert őt talán igen? – John felhorkantott. 

Gondolom, hiszen az apja.

Különben is, honnan tudja, ki az apám?

Elisabeth szája szélén egy aprócska önelégült mosoly jelent meg.

Én is tudok ám nyomozni, ha kell. 

Vettem észre – morgott John. – Nézze, nekem nem családterápiára volt szükségem, hanem valakire, aki ismeri a Bibliát és a szimbólumokat.

Mert egy pap nem ismeri őket? – Elisabeth megpróbálta utánozni John sértett hanglejtését. 

Maga titkon pszichológus is?

Mielőtt azonban a nő válaszolhatott volna bármit is, megjelent Catcher és elindultak. John még örült is, hogy befejezhették a párbeszédet, mert nem fűlött a foga ahhoz, hogy a családjáról beszéljen. Ráadásul a feje is kezdett sajogni, amiért az időjárást okolta.

Évek óta nem beszélt az apjával, csak akkor találkoztak, ha nagyon muszáj volt. Mondjuk az ünnepeken. Richard Downey tiszteletes volt, és mérhetetlenül biztos lábakon állt a hite. Johné viszont ledőlt tizenéves korában, amikor a bátyját meggyilkolták az iskolából hazafelé menet. Az apja sosem tudta megemészteni, hogy John ilyen könnyedén hátat fordított Istennek, John pedig azt nem értette soha, hogy ő ezek után hogy volt képes hinni. Aztán amikor járőrözni kezdett, sokkal több mocskot látott, mint azt valaha hitte volna. Akkor döntötte el végleg, hogyha létezik is Isten, biztosan élvezi, amit lát. Különben már rég közbelépett volna így vagy úgy.


A Rendőrségi Labor Queensben, a Jamaica Avenue 150 szám alatt állt. Egy seszínű négyemeletes épület, ami most olyan lehangolónak tűnt ebben a szürke időben, hogy John az eddiginél is morcosabb lett tőle. Odabent végigmasíroztak pár hosszú folyosón, a hadnagy magabiztosan közlekedett, látszólag kiismerte itt magát. Egy újabb folyosóra fordulva észrevették, hogy egy kopaszodó, idősebb férfi épp egyenesen feléjük közeledik, és ahogy észrevette a párost, mosolyogva meglengette a kezében tartott aktát.

Hello, Downey! – köszönt vidáman, aztán Catcher felé fordult, de csak biccentett felé, nem bajlódott azzal, hogy bemutatkozzon. – Minden itt van.

Kösz, Tony! – John átvette a jelentést és azonnal belelapozott. 

Csak az áldozattól vannak minták, mivel a templom eléggé szennyezett terület ahhoz, hogy másokat is vizsgálhassunk. Rengetek ujjlenyomat és DNS van ott, lehetetlen kiszűrni a gyilkost. De Lyonel Fisburne vérvizsgálata így is eléggé különös dolgokat mutatott ki. A vérében nagy mennyiségű drogot találtunk, és nem is akármilyet! Ez ugyanis valami nagyon különleges. 

Miért, mi az? – John tovább lapozott a jelentésben, hátha megtalálja benne a keresett információt.

Többek között tropánalkoidok, mint hioszciamin, atropin és szkopolamin volt a vérében.

Akkor most mond úgy, mintha az előbb nem értettem volna, miről van szó.

Tony megeresztett felé egy széles mosolyt, amitől úgy festett, mint egy cápa. A kezeit a csípőjén nyugtatta.

Ezek erős szerek, amik a paraszimpatikus idegrendszer perifériás bénulását okozhatják. 

Mi ez a cucc? – John becsukta az aktát és a férfira nézett.

Datura stramonium, vagy ismertebb nevén csattanó maszlag. Egy virág, ráadásul szép is. Csak elszívni nem jó ötlet. Ez egy méreg, ami émelygéssel, hányással járhat, de a legfontosabb, hogy masszív hallucinációkat okoz. Négy-huszonnégy órán át tart a hatása és nagyon nagy a túladagolás veszélye. Tulajdonképpen a növény minden része fogyasztható. Bárhol beszerezhető, mert gyomnövény, és mint olyan, nem illegális. Ez tulajdonképpen méreg és nem drog. Mint mondjuk a hipó.

A különbség az, hogy a hipóval kevesebben tépnek be – jegyezte meg epésen John.

A jó hír viszont, hogy az ügy prioritása miatt előre vettük Stephen Sanderst. Ő is be volt lőve. Az ügye Queenshez tartozik, Bernard Stanfordhoz – itt a férfi belelesett a papírjaiba, hogy ellenőrizze, jó nevet mondott-e –, de felhívott, és azt mondta, adjak ki neked minden infót.

Hogy lehet elfogyasztani ezt a… ezt az izét? – kérdezte Catcher, aki eddig zsebre tett kézzel ácsorgott.

Tony megvonta a vállát.

Elszívni, főzetként meginni, elrágcsálni a levelét. A magja nagyon durva és gyorsabban hat. A gyomortartalom alapján főzetként kapták.

Mit tudsz még Sandersről? – John türelmetlennek látszott.

Semmit, egyelőre. A lakásban rengeteg az idegen DNS, még mindig azokat különítjük el. 


***


John egyenesen az irodája felé igyekezett. Zsongott a feje és nem vágyott másra csak egy aszpirinre, de mielőtt beléphetett volna az ajtón, Giordano elkapta a karját, hogy megállásra késztesse.

Hé, ki volt a reggeli áldozat? – A férfi őszintén kíváncsi volt és türelmetlen. – A Central Parkban. Azt mondják, egy nő.

Az. – John lassan fújta ki a levegőt. A koponyája mögött őrülten dobolt a fájdalom. – Kathy Morris.

Mi? Kathy Morris? Az a Kathy Morris? – Giordano elengedte Johnt, és hátrált egy lépést. – Ne már!

De már. Ő volt az.

Basszus – motyogta Giordano. – A jó fenébe! El akartam hívni vacsorázni.

John felvont szemöldökkel nézett rá.

Megadta a számát.

És a születési adatait, a lánykori nevét, satöbbi – gúnyolódott John egy halvány mosoly kíséretében. – Tudod, szokás, ha valakit kihallgatnak. 

Catcher ekkor futott be, ő érdeklődve nézett hol az egyik, hol a másik férfira. Nem kérdezhette meg viszont, hogy miről maradt le, mert Giordano mérgesen elvonult, Catcher pedig egészen addig nézett utána, amíg be nem fordult a sarkon.

Kiakadt Morris miatt – magyarázta John. Beléptek az irodába, ahol az asztala fiókjából kikeresett egy doboz gyógyszert.

Ennyire… érzékeny?

Csak ha nőkről van szó.

Catcher még egyszer kilesett az ajtón abban a reményben, hogy talán még megpillanthatja Giordanót egy pillanatra, és amikor visszafordult, John különös mosolyt eresztett meg felé.

Ha gondolja, utána mehet megvigasztalni – szólt.

Tessék? – Catcher értetlen-felháborodott képet vágott.

De nem hiszem, hogy közös nevezőre jutnának. Ha érti, mire gondolok.

A fiatal nyomozó megrázta a fejét, mintha ezzel elhessegethette volna a hadnagy szavait.

Maga össze-vissza beszél! – mondta. – Inkább azt mondja meg, hogy felhívta-e már Ms. Katzot. 

Fel. Azt mondta, nagyjából két óra múlva ideér.

John beült a székébe, a lábait feldobta az asztalra és csukott szemekkel hátradőlt. A kezeit karba fonta a mellkasán. Catcher egy darabig várakozott, de mivel John nem mondott semmi mást, megkérdezte.

És addig?

Szabadfoglalkozás! Megírhatja a leckéjét holnapra, ha van. – A hadnagy mosolygott.

Oké, akkor én megyek, van pár jelentés, amit be kéne fejeznem, meg van más folyamatban lévő ügyem is. Szóval telefonálnom kell párat.

John nevetett. Neki is bőven lett volna más munkája, mégis amellett döntött, hogy kijár neki az alvás. Ráadásul félő volt, hogyha nem pihen egy kicsit, a feje előbb-utóbb szétesik.


2 megjegyzés:

  1. Kedves HardCandy!
    Ne haragudj, hogy ezt mondom, de csalódtam benned. A történet sok kívánni valót hagy maga után. Éretlen, nincs kidolgozva, a karakterek nem életszerűek, olyan tessék-lássék próbálkozásnak tűnik. Nem biztos, hogy erőltetni kéne az írást, blogolást.
    Üdv, Elise Glenn

    VálaszTörlés
  2. HardCandy!
    Elise sok helyen pont ugyanezzel, de tényleg ugyanezzel a kommenttel probálja elvenni mások kedvét az írástól és blogolástól. Így ennek megfelelően kezeld őt és a kommentjét is, és egy szavát se hidd el! <3

    VálaszTörlés