Enoch Williams már egészen gyermekkorától fogva tisztában volt a ténnyel, hogy boszorkány, ahogy azzal is, hogy ő örökli majd nagyanyja átkoskönyvét. A könyvet, amely olyan titkokat rejtett, amiket nem érthetett meg, de amikkel holtakat kelthet életre, ha a kedve éppen úgy tartja. És Enoch egy nap rájön, hogy bizony bármikor úgy tarthatja kedve, ezzel egyenes utat engedve gyilkos vágyainak. Egy dologgal nem számolt csak: a halálnak vannak mellékhatásai.
Karakterszám: 14 783
Figyelmeztetés: szereplő halála
Korhatár: 16+
Enoch Williams sokszor
elképzelte már, vajon milyen érzés lehet embert ölni, mert elvenni
egy életet, az színtiszta hatalom. Uralkodni valaki felett, dönteni életről és
halálról megrészegíti az embert, és értelmezhetetlen kuszasággá olvasztja a gondolatait.
Aztán rá kellett jönnie, hogy ez csak cukormázas ábrándozás, és semmi köze
nincs a valósághoz. Ahogy Enoch ott ült a holttest mellett – valóban ott ült egy valóban létező holttest mellett –, semmi mást nem érzett a torkát
mardosó pánikon kívül. A vér meleg volt, szinte égette a bőrét, a kétségbeesés
pedig sikollyá sűrűsödve próbált kibukni belőle. Enoch üvölteni akart. Peter
Stanford a földön hevert, az arcát elcsúfította a sár,
a ruhája elázott az esőben. Az udvaron, ahová Enoch kivonszolta hűvös volt, a
szél süvített az almafák között.
Peter tulajdonképpen kedves fickónak
tűnt, de Enoch mindenki másnál jobban tudta, hogy mennyit változott a
gimnáziumi évek óta. Persze, sokszor látta a régi baseball-csapat pulóverében
mászkálni a városban, sokszor még dolgozni is abban ment. Szerette, ha
emlékeztették rá, hogy a Spring Mills High minden idők legjobb játékosa volt,
ilyenkor tettetett szerénységgel csak intett egyet, hogy „ugyan már”. Rekordot
döntött a pályán első évesként, és emiatt a gimis csapatok példaképe lett, és
Enoch tisztában volt vele, hogy az egykor kedves, szerény fiú itt csúszott meg
– talán a hirtelen jött hírnév, vagy a rajongó lányok hada tette, de Peter
többé már nem az a srác volt, aki megvédte Enochot a bajtól. Attól a naptól
kezdve Peter már volt valaki; mindenki ismerte Peter Stanford nevét még évekkel
később is. Iskolai ünnepségekre hívták, é úgy kezelték, akár egy olimpikont;
ismerték a feleségét, tudták, Peter hol dolgozik és hová jár nyaralni. Csak azt
az egyet nem tudták róla, hogy most holtan hevert valahol a város szélén.
Enoch
magába roskadva ült a hideg földön.
Arra gondolt, talán eláshatná a testet, a napok óta tartó esőzésben a föld
úgyis puha és iszapos, könnyen elrejthetné a hullát itt, a saját házának
udvarán. Aztán Enoch arra gondolt, hogyha az esőzés nem szűnik meg egyhamar,
kimossa Petert, tehát új terv kellett, valami, bármi, de Enoch képtelen volt
gondolkodni. Csak ücsörgött és bámulta a holttestet. Igazából azt várta, hogy
Peter mozduljon meg helyette, csak egyetlen izom, egyetlen öntudatlan mozzanat,
ami jelezné, hogy még él.
Hatalmas
villám hasította ketté az eget, a
mennydörgésbe belerezegtek az ablaktáblák. Enoch pillantása a földön heverő, nyitott
átkoskönyvre tévedt. Öreg, bőrkötéses könyv volt, a lapjai már rég
megsárgultak, a cirkalmas kézírás sok helyen megkopott és elmaszatolódott. Gyerekként
folyton a könyvet bújta, és alig várta a napot, mikor megörökli végre, mikor
viszont ez megtörtént, bedobta egy fiókba, és évekig nem nyúlt hozzá. Most csak
azért kaparta elő, mert ez volt az utolsó reménye, az egyetlen szalmaszál,
amibe kapaszkodhatott. Úgy tűnt azonban, hogy akit hat késszúrással öltek meg,
azt már semmilyen átokkal nem lehet feltámasztani.
2.
Enoch mindig is
tisztában
volt azzal a ténnyel, hogy boszorkány. Nem volt megdöbbentő erejű felismerés
vagy árulkodó jel, egyszerűen csak tudta, hiszen körülötte mindenki más is az
volt. Az anyja és Olivia néni, Carla, Jenette, Mary–Sue, Caroline, szinte
mindenki, akit ismert. Az öreg Todd is mindig mutatott neki trükköket, de róla
sosem tudta eldönteni, hogy varázsolt–e vagy csak pokolian jó bűvésztehetséggel
lett megáldva. Gyerekként folyton kíváncsiskodott, ha vendégek jöttek – és
mindig sokan jöttek, nagyrészt ugyan azok. Ők alkották a kovent vagy mit, Enoch
sosem értette igazán ezt a szót, de valami családfélét jelentett. Furcsa
dolgokat csináltak együtt, furcsa dolgokat főztek és mondtak, de ezek egészen
megbabonázták a fiút. Enoch szeretett ott ülni a nehéz tölgyfaasztalnál, és
csak hallgatni a beszélgetéseket, meg nézni, ahogy a többiek kötegelik a
különböző gyógyfüveket. Ez a világ más volt, mint az ajtón túli, itt más
dolgokat tanult meg, mint az iskolában.
Persze
a kovenen kívül ezt senki nem értette. Az anyja
sokszor mondta, hogy ami otthon történik, az otthon is marad, mert különben Enoch
könnyen bajba kerülhet. Úgyhogy a fiú sosem beszélt ezekről a dolgokról, bár
ami azt illeti, másról sem nagyon. Csendes gyerek volt, otthon is inkább csak
hallgatott.
A
könyvet a nagyanyja kezében látta
először. Az asszony kissé hajlott hátú volt, hosszú ősz haját mindig
felkontyolta, és folyton csak mosolygott. Egy nap az asztalra tette a könyvet,
valamit keresett benne, Enoch pedig, aki akkor még alig érte fel az asztalt, az
ölébe mászott, hogy ő is láthassa a kusza rajzokat füvekről, állatokról és szimbólumokról.
Legalábbis Enoch ezt az emléket jelölte meg első alkalomnak, annak ellenére,
hogy tudta, korábban is látnia kellett már, csak hát nem emlékezett rá. A könyv
ugyanis a mindennapi életük része volt, a legtermészetesebb tartozéka a háznak.
A nagymama akkor azt mesélte, hogy az már olyan régi, mint az idő, ami persze
nem volt igaz, de jó volt hallgatni. Már az ő anyja is írt bele, sőt, annak az
anyja is, ezt mondta. Hagyta, hogy Enoch lapozgasson benne, végignézze az
elmaszatolódott kézírásokat, a viseltes bőrkötést, a foszladozó bőrzsinórt,
amivel átkötötték.
–
Mik vannak ide írva? – bökött a fiú az egyik
versikére.
–
Titkok, fiacskám. Most még úgysem érted őket, de
majd egyszer a te titkaid is lesznek.
– Én is fogok tudni varázsolni?
–
Jobban is, mint mi mindannyian!
A
gyerek büszkén elmosolyodva fordult vissza a
könyv felé, és úgy pislogott az igékre, mintha máris értené őket.
Egy
hatalmas házban laktak Spring Mills legszélén,
Washington államban. Terebélyes fák és kövér bokrok álltak az udvarban, a
szomszéd ház szinte nem is látszott mögöttük. Tavasztól őszig, mikor minden
kizöldült, olyan volt, mintha saját kis erdejük lenne azon a hatalmas telken,
de gyümölcsfák és egy veteményes kert is bőven elfért. Egyszerű ház volt
hatalmas tornáccal, amit igencsak festésre szoruló fehér lécek borítottak. A
kerti bútorok kissé megkoptak már, néha recsegtek–ropogtak, de azért
kiszolgálták őket, és Enoch imádott odakint ücsörögni nyár esténként. Ilyenkor
mindenki összegyűlt, körül ülték az asztalt és történeteket meséltek a régi
korok boszorkányairól, titkokról, amiket csak ők tudhattak, és a máglyákról,
amiken elégették őket.
–
Mindenkit? – kérdezte Enoch egyik este. A fülledt
melegtől hamar elpilledt, de eszében sem volt még ágyba bújni.
–
Mindenkit – felelte Liam Straus misztikusnak szánt
hangon, de közben azért mosolygott. Enoch eltűnődve nézett rá. – De az már
régen volt, nagyfiú. Ma már csak vasvillával kergetnének el minket, ha tudnának
rólunk.
–
Liam! – Olivia, Enoch nagynénje
bosszúsan hátba vágta a férfit, aki erre felnevetett.
–
Illik tudnia, nem?
–
Még csak ötéves.
–
Az ötéves boszorkány is boszorkány! –
Liam feltartotta a kezét, hogy a fiú belepacsizhasson. – És a boszorkány nem
szívesen látott állatfaj. – A férfi körbenézett, az utcán senki sem járt. – De
sose aggódj emiatt, nagyfiú! Legalább átváltoztathatod békává azt, aki
szemétkedik veled. – Olivia következő ütése nagyobbat csattant a férfi hátán.
Enoch
nem volt buta, tudta, hogy a mágia nem
úgy működik, mint a tévében meg a mesékben; nem törtek elő szikrák a kezeikből,
és nem voltak varázspálcáik sem. De voltak italaik és füveik, amiktől más lett
az ember, igazán más, és voltak mondókáik, amiket Enoch sosem mondhatott el.
Azokat, amik a nagymama könyvében voltak. Enoch azért néha eltűnődött, vajon
ezek a mondókák tényleg képesek–e békává változtatni bárkit is, vagy ez is csak
egy volt Liam érthetetlen tréfái közül.
Liam Straus egyébként
magas férfi volt, kifejezetten jóképű és mindig borostás – Enoch sokáig azt
gondolta róla, hogy biztosan valamilyen varázsszerrel gátolja meg, hogy
szakálla nőjön. Nagy, kék szemei voltak, épp olyan hidegek, mint Enoché, és a
fiúnak ez tetszett benne a leginkább. Szerette azt képzelni, hogy ő is ilyen lesz
majd, ha felnő; Liam bőrdzsekit hordott, kopott farmert és Ray Ban
napszemüveget, de ami igazán menővé tette, az a motorja volt. Általában a ház
mellett parkolt a hatalmas, öreg Hondával, Enoch pedig a tornácról figyelte,
ahogy a férfi nekidől és cigarettára gyújt. Igazából sosem látta, hogy valaha
is megcsókolta volna az anyját, vagy akár csak megfogták volna egymás kezét,
semmit, ami arra utalt volna, hogy van köztük valami. Enoch sokáig azt sem
igazán tudta, hogy Liam valóban az apja–e – hatévesen kérdezett rá először.
–
Persze, hogy ő! – nevetett fel az anyja
csilingelve. Az asztalnál ült éppen, cigarettát szívott és egy süteményes
könyvet olvasgatott. Vállig érő, sötétszőke haja volt, ami most elegáns
hullámokban lógott. – Ki más lenne? Hiszen olyanok vagytok, mint két tojás! –
Azzal csókot nyomot a fia homlokára.
Liam
is a koven tagja volt, szóval jó volt ez így, mert sokszor
járt át hozzájuk. Ott volt a születésnapokon, ünnepeken és olyan szertartásokon
is, amiket Enoch nem értett, de nem is kellett, mert ezeken tilos volt részt
vennie. Ilyenkor ketten maradtak a nagyival a házban, aki mosolyogva mindig
csak annyit mondott: nem való nekünk az ilyesmi.
– Te még túl fiatal vagy, én meg már
túl öreg.
Enoch
hétéves volt, készen az első iskolai
napjára. Ott volt Liam is, kedvesen belebokszolt a fiú vállába, aztán sok
szerencsét kívánt neki. Mély, dörmögő hangja volt, a szája sarkában örökké ott
bujkált egy ravasz mosoly. Az a fajta férfi volt, akiről azt mondták; odáig
vannak érte a nők. Enoch szerette, ha ott volt, mert jó volt hallgatni a
vicceit és a történeteit. Aznap persze erre nem volt idő, de Liam megígérte,
hogy délutánig marad, és akkor majd dumálnak egy jót. Főleg a suliról. Úgyhogy
Enoch hazafelé már alig várta, hogy mindenről beszámolhasson, kiváltképp, hogy
barátot is szerzett már első napon. De Liam nem volt ott. Mindenki hallgatott
és lesütötte a szemét, mikor Enoch betoppant a tágas konyhába.
–
Motorbaleset volt. – Mindössze ennyit mondtak, meg hogy sajnálják.
Enoch
akkor volt életében először temetésen, máglyát
is akkor látott először. Azt gondolta, ez éppen olyan máglya lehet, amiről a
férfi is mesélt neki egyszer, de arra is emlékezett, hogy Liam azt mondta neki:
"sose aggódj emiatt, nagyfiú". Holdvilágos éjszaka volt, az egész
tisztás ezüstfényben úszott. A fűszálak a földre simultak a párás, későnyári
melegtől, Enoch izzadt és fáradt volt. Aztán fellobbantak a lángok, pattogva
körbenyaldosták a koporsót, ami persze üres volt, mert Washington állam
törvényei nem engedélyezték a holtest máglyán való elégetését, de Enoch akkor
ezekről mit sem tudott. Sokáig tartott, mire minden hamuvá égett. Az idősebbek
kántáltak valamit, hol halkan, hol hangosabban, Amelia, Enoch anyja pedig csak
ült a földön, felhúzott térdekkel és a tűzbe bámult.
Az iskolában csak Peter Stanford volt a
barátja. Legalábbis Enoch szerette azt hinni, hogy ők tényleg barátok, mert
Peter legalább beszélgetett vele, néha együtt ették meg az ebédet is, és
olyankor jó volt, mert Enoch nem volt egyedül. Tesi órán is sokszor állították
őket párba, és mikor Peter csapatkapitány lett a labdajátékoknál, mindig
beválasztotta Enochot.
–
Mit pátyolgatod azt a gyagyást? – Ezt
kiabálták neki a többiek, de Peter ilyenkor mindig meglengette feléjük az öklét,
azok meg elszaladtak.
Peter nagyobb volt náluk, nagyobb
mint a kortársai. Széles vállai és hosszú lábai miatt azt hitték róla, rögbizni
fog. De Peter a baseballt választotta ötödikben, és elég hamar kiderült, hogy
hihetetlen érzéke van hozzá.
Peter
volt az egyetlen, aki becenevet adott neki. Eninek hívta, Enoch pedig cserébe Pete–nek keresztelte át a fiút. Ez
olyan volt, mint valami titkos szövetség az ő kettejük kis világában, mert
senki más nem szólította így őket, kivéve Enoch anyát, de az is csak egy
alkalommal fordult elő. Enoch kikérte magának, az anyja pedig nevetett, és azt
mondta: „oké, nagyfiú!". Enoch valójában ezt sem szerette.
Ősz volt, a két fiú a megsárgult,
lehullott faleveleket rugdosva sétált végig a Humming Roadon. Az idő lehűlt, és
a szél is feltámadt kissé. Kilenc évesek voltak, Peter egy fejjel magasabb
barátjánál. Szőke haja lassan kezdett barnába fordulni,
széles arccsontjai örökkön komor kifejezést adtak neki. Enoch vékonyka volt, a
bőre szinte már betegesen sápadt, amit sötét haja még inkább kiemelt.
Nevetgélve értek el a huszonötös házhoz. Peter a tornácig kísérte Enochot, aki
az első lépcsőre lépve megállt, aztán szembe fordult barátjával. Hallották a
bentről kiszűrődő nevetgéléseket. Enoch hátranézett a bejárati ajtó felé, aztán
Peterre.
–
Behívnálak, de sokan vannak nálunk – mondta.
–
Valami buli lesz?
– Á, csak ünnepelünk. Tudod, Halloween
van.
–
Jössz majd este cukorkát gyűjteni?
–
Nem hiszem. – Enoch szeretett volna menni, de ezt nem vallotta be.
Peter
átnézett a fiú válla fölött a házra,
a tekintete szinte már sóvárgó volt. Női kacajok hallatszottak ki,
gyerekzsivaj, aztán egy idősebb nő azt mondta: "várjatok, még forró".
Enoch tudta, hogy Peter szeretné megkérdezni, nem tarthatna–e velük, ezért,
mikor a fiú szólásra nyitotta a száját, gyorsan megelőzte.
–
Most nem lenne jó. Anyu szerintem nem örülne.
–
Ki fogtok menni az erdőbe? – Mikor Enoch csak értetlenül
pislogott rá, Peter folytatta. – Valaki azt mondta, hogy néha kimentek az
erdőbe, és akkor furcsa dolgokat csináltok. Táncoltok, meg ilyenek.
–
Csend lett. Enoch ismét hátra pillantott, kissé el is
fintorodott.
–
Hát, néha ki szoktunk menni.
Hirtelen
kinyílt a bejárati ajtó, és két ikerlány
futott ki rajta. A fiúkat majdnem fellökték, ahogy lerohantak a lépcsőn. A
következő pillanatban Olivia is megjelent mögöttük – a nő szöges ellentéte volt
Ameliának. Hosszú, sötét haja volt, amit általában kibontva viselt. Most
belekapott a szél, ezért a füle mögé dugott pár tincset. Az arca kerekebb volt,
a szegycsontja azonban ugyan úgy kiállt azt a benyomást keltve, hogy kórosan
sovány. De persze nem volt az, Olivia mindig kissé kövérebb volt húgához
képest.
–
Mennem kell! – mondta Enoch sietve Peternek, aztán
felszaladt a tornácra, és eltűnt a házban.
–
Héj, a barátod nem akart volna
bejönni? – Olivia belökte az ajtót, unokaöccsét azonban csak a konyhában érte utol.
Az asztalnál ült a nagyanyja mellett. A helyiség szinte zsúfolásig volt,
többnyire nőkkel és gyerekekkel, ott volt Amelia is. – Hogy hívják? Peter?
–
Haza kellett mennie. – felelte Enoch, aztán
a szájába tömött egy frissen sült tökmagos kalácsot. – Nem tudott volna
maradni.
–
Mi van, kettyós? Jót táncoltatok? Biztos ment a
nagy orgia a temetőben! – Jack Samuels tizenöt éves volt, nagyszájú, balhés
kölyök. Nem egyszer elkapták már bolti lopásért, ráadásul cigizett is. A suli
felé tartva érte utol Enochot pár nappal Halloween után. Harmadmagával volt.
Ökölbe zárt kezével mutogatott valamit a fiúnak az ágyéka körül, de az egyik
haverja meglökte a vállát.
–
Hagyd már! Azt sem tudja, mit jelent!
–
Majd fogja! Biztos vannak ott csinos boszik, akiknek jó a kézügyessége! – Jack undorítóan, fröcsögve röhögött.
–
Nem táncoltunk sehol – felelte Enoch, aki
eldöntötte, hogy makacsul a cipője orrát fogja nézni menet közben.
–
Hát, anyád tutira táncolt. Szerintem
jól be volt állva, és tuti, hogy az egyik Harry Potter jól megkúrta azon a
szeánszon, vagy mi a faszt műveltek ti Halottak Napján.
Enoch
kezei ökölbe szorultak. Máskor is
verekedett már (máskor is megverték már), néha az iskolaudvaron ült véres–nyálas
zsebkendőt szorítva az ajkaihoz, néha horzsolások borították. Otthon mindig azt
mondta, elesett. A mocskolódás tulajdonképpen nem is zavarta, mert ahhoz már
régen hozzászokott, megtanulta elengedni őket a füle mellett. A röhögés volt az.
Az a rohadt, túlságosan is önelégült, büszke röhögés. Napokkal később is ott
csengett Enoch fülében, visszhangot verve a koponyájában, de akkor már
elégedettséggel töltötte el ez a hang. Ő volt ugyanis az utolsó, aki hallhatta.
Mikor dühében egy követ hajított Jack felé, az véletlenül a torkát találta el, és
megsérült a gégéje. A hangszálbénulás okozott nála rekedtséget. Ha Enoch
őszinte akart lenni, igazából a szemét akarta kiütni vele, meg sem fordult a
fejében, hogy ez lesz. De jobb volt ez így, mert tudta, hogy minden egyes
alkalommal, amikor majd Jack beszélni próbál új, erőtlen hangján, akkor Enoch
fog eszébe jutni.
3.
Mielőtt meghalt volna, Peter azt mondta
Enochnak; „ugyan már, csak nem fogod leszúrni a haverodat?” Enoch később azt
kívánta, bárcsak meg se szólalt volna. Maradt volna csöndben, és akkor talán
még mindig élne. Mert ők nem voltak haverok, már nagyon régen nem, és Enochot
dühítette, amiért Peter annak nevezte őt. A haverjának.
Hatszor
döfte bele a kést a gyomrába. Közben
arra gondolt, hogy Peter munkahelyükön is folyton Eninek hívta, akárcsak
gyerekkorukban, és hogy ő mennyire gyűlölte ezt. Meg azt is, hogy képtelen volt
nemet mondani, ha Peter lecsapott az asztalára pár aktát, mondván, neki erre
már nem maradt ideje, de Enoch meg úgyis ráér túlórázni, őt nem várja otthon se
feleség, se szerető, senki. Petert persze mindkettő várta; a feleség otthon, a
szerető valamelyik lepukkant motelben, a szomszéd városban. Ilyenkor Peter
mindig kiröhögte őt, megpaskolta a vállát, és csak annyit tett hozzá, hogy
bizony szép is az agglegények élete. Enoch gyűlölte hallgatni, ahogy Peter
rajta röhög. De mikor Enoch ott térdelt a vértócsában a holttest mellett, és a
fejében hallotta Peter hangját, lassan kezdett megnyugodni. A kezei már nem
remegtek, az izmait feszítő görcs is lassan felengedett, ahogy a pánik
felolvadt a testében. Peter halott volt ugyan, de Enoch tudta, hogy legalább
nem kell többé azt az átkozott röhögését hallgatnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése