Baphomet - 7. fejezet

 

Karakterszám:
Figyelmeztetés: -
Korhatár: 16+

VII. FEJEZET

Lincoln éppen csak, hogy belépett a lépcsőház kapuján, amikor kutyaugatást hallott, ezért visszafordult. Teddy néhány méterrel mögötte sietett, oldalán egy kutyával. A férfi morcosnak tűnt, mint általában mindig, és mereven a földet bámulta menet közben. Kezeivel görcsösen a hátára vetett táska pántjába kapaszkodott. Lincoln bevárta őket, amit Teddy gépiesen meg is köszönt, Robinson, a kutya pedig csak eliszkolt mellette. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Lincoln vetett rá egy megvető pillantást – csak az öccse miatt tűrte meg a kutyát. A lépcsőn felfelé hallgattak, ám amint beléptek a laksásba, Lincoln mosolyogva Teddyhez fordult.

– Milyen napod volt? – kérdezte, miközben ledobta saját táskáját és kabátját a kanapéra. Nem kapott választ. – Dr. Grady ma is kedves volt veled?

– Dr. Grady nagyon kedves. Mindig nagyon kedves velem.

– Tanultatok valami újat?

– Tanultunk arról, hogy az emberek szemébe kell nézni, amikor beszélünk hozzájuk.

Teddy továbbra is a lábai elé nézett, kerülte Lincoln pillantását, aki azonban Teddy elé lépett. Lehajolt kissé, hogy megpróbáljon valahogyan szemkontaktust teremteni a másikkal, és meglepetésére Teddy egyből felnézett.

– Dr. Grady azt mondta, ide kell nézni. – Teddy Lincoln orrára bökött. – Ez majdnem olyan. Az emberek nem veszik észre. Majdnem olyan.

Lincoln halkan nevetett és megveregette Teddy vállát, aki azonnal ott is hagyta őt. Levette a polcról a kutyatápot, és hangos csörömpöléssel egy jó adagot szórt a földön lévő fémtálba.  Aztán egyszer csak megállt.

– Démon van a városban. 

Lincoln, aki éppen a pulóvere cipzárjával bajlódott, most megakadt a mozdulat kellős közepén. 

– Hogy érted? – kérdezte.

– Démon van a városban. Embereket ölt meg.

– Ezt mégis kitől hallottad?

– Ethan mondta. 

– Ki az az Ethan?

– Démon van a városban. – A férfi monotonon beszélt, a hangsúlya nem változott. – Ethan mondta, ő új. Csak pár napja jött a központba. Dr. Schtein szerint Ethan meg én megértjük egymást. 

Lincoln a pulóvert is a kanapéra hajította végül, aztán leült. A tekintetét viszont egy pillanatra sem vette le öccséről, aki a konyhapult mögött állva figyelte, ahogy a kutya csámcsogva szanaszét szórja a tápot.

– Mindig jön velem és sokat beszél. Furcsán beszél, nagyon lassú. Sokszor mondja, hogy kedvel, mert jól hallgatok és szereti, ha meghallgatják.

– És ő honnan tud a démonról?

– A tévében is bemondták. A hírekben. Baphometnek nevezték el. Azt mondják, úgy néz ki, mint Baphomet.

– Teddy, sosem nézel híreket – állapította meg Lincoln. Előredőlt és összefűzte a kezeit a térdén. – Várj, kitalálom! Ethan mondta ezt is. Kedveled őt?

– Ethan sok mindent mond, amit nem tudok. Szeretem hallgatni.

Lincoln elmosolyodott, de erre Teddy elkapta a fejét és megint a kutyát nézte. Lincoln már tudta, hogy ezzel vége a beszélgetésnek.

Teddy már harmadik éve járt a Presbiteriánus Kórház Autista Központjába, ahol mindenféle foglalkozásokon vett részt. Eleinte még Lincoln is elkísérte, sőt volt időszak, amikor Teddy nem volt hajlandó nélküle sehová sem menni, de aztán szépen lassan megtanult önállóan eljárni. Amikor New York még idegen volt neki, Lincoln nem engedte ki a lakásból. Együtt tanultak meg buszozni vagy végigsétálni egy hosszú utcán, és Teddy most is azokat az útvonalakat követte még akkor is, ha emiatt hatalmas kerülőt kellett tennie. Félt az orvosoktól, félt a többi betegtől, félt az állatoktól. Csak akkor volt bátor, ha Robison nevű kutyája is vele mehetett, mert olyankor mindig őt követte. És jó volt ez így – Lincoln megtanulta, hogyan kezelje Teddy betegségét, Teddy megtanulta, hogyan kezelje a világot. 

Az viszont már kevésbé tetszett Lincolnnak, hogy öccse már barátokat is szerzett a központban; egyre inkább kíváncsi lett erre a bizonyos Ethanre.

***

Lincoln mindig bátor volt, már egészen gyerekként is. Nem engedhette meg magának, hogy bármitől is féljen, nem, azt nem szabadott, ő erős volt és bátor. És Thaddeus ezért végtelenül csodálta őt, Lincoln pedig ezzel mindig tisztában volt. Nem volt semmiféle drámai erejű felismerés, egyszerűen csak tudta, mert a tény ott volt Teddy mozdulataiban, a tekintetében, a lényében vibrált, és a három éves Lincoln gyűlölte az öccsét ezért. Mert az nem volt bátor, az csak félt, és félni pedig gyengeség. „Nem szabad félni”, erre tanította apa, Teddy mégis minden éjjel démonoktól és szörnyektől rettegett, és előfordult, hogy a sírás ringatta álomba. Apa ilyenkor mindig ott volt vele. 

Aztán, mikor öt évesek lettek, Teddy a folyosó másik felén lévő szobába költözött, hiszen már nagyfiú volt, és ez a szó, hogy nagyfiú, mindig megmosolyogtatta. Esténként viszont, amikor apa leoltotta a villanyt és egyedül hagyta, akkor már nem érezte magát nagyfiúnak, már nem is mosolygott. Felhúzott térdekkel kuporgott az ágyon, félelmében halkan nyöszörgött. A szájára tapasztotta a kezét, „a nagyfiúk nem félnek semmitől”, mondogatta mindig apa.

Lincoln rögtön felébredt, ahogy az ajtó halkan kinyílt. Az első ilyen alkalom volt, amióta egyedül lakott abban a hatalmas szobában. Odafordult, a folyosóról beáramló halovány lámpafény különös aurát vont öccse alakja köré.

– Mit akarsz itt? – rivallt rá álmos hangon.

– Félek… – Csak ennyi jött válaszként, de ez is elég volt, hogy feldühítse Lincolnt.

– Menj vissza a szobádba és aludj!

– Félek.

– Süket vagy? Húzz innen! – Azzal Lincoln tüntetőleg a másik irányba fordult és a fejére húzta a takarót.

A következő alkalommal nem reagált Teddy felbukkanására. Összeszorított szemekkel, mozdulatlanul hevert, még levegőt is alig vett. A körmei félhold alakú kis sebeket hagytak a tenyerén, ahogy ökölbe szorított ujjai felhasították a bőrét.

Lámpaoltás után tilos volt a folyosón szaladgálni, anya ilyenkor dühös volt, és azt kiabálta: „ezektől még aludni sem lehet!”. És szép lassan Teddy is felhagyott ezekkel az éjszakai sétákkal a két hálószoba között.

Aztán egy alkalommal apa lélekszakadva rontott be Teddy szobájába. Lincoln a lábdobogásra riadt fel. A zajok összemosódtak a fejében, ezért kisettenkedett, végig a folyosón, hogy belessen a félig nyitott ajtón.

– Jól van, semmi baj! Itt vagyok, nem lesz semmi baj!

Teddy olyan vadul kapaszkodott apa vállába, mintha megnyílt volna alatta a föld; ujjai görcsösen markolták a ruháját, az arcát egészen eltorzította a kétségbeesett sírás. Lincoln nem ismerte fel. Nem Teddy volt az, nem az ő öccse, hanem az a túlvilági démon, amiktől a fiú annyira rettegett, reszketett és sikított, a verejték vastagon gyöngyözött a homlokán. Meglátta Lincolnt, a szemei, azok az áthatóan világos szemek mereven rászegeződtek, és Lincoln akkor értette meg, hogy Teddy igazán fél. A pillantása volt az, ami még őt is megijesztette, és azon az éjjelen Lincoln sem volt már bátor.

A hat éves Teddy az ágy alatt hevert. Magzatpózban, könnytől nedves arccal pislogott ki onnan. Anya dühös lett, de apa azt mondta, „ez normális az ilyeneknél”. Az orvosok is azt mondták, ez normális, pánikreakció a rohamok ellen.

De Lincoln nem értette, mit jelentenek ezek a szavak, nem értette, miért kell a félelem miatt orvoshoz menni, mert a félelem nem betegség. 

A félelem az csak gyengeség.

Később Lincoln megengedte Teddynek, hogy mellette aludjon. A kisfiú felhúzott térdekkel, meglepően nyugodtan aludta végig az éjszakát. Anyának persze nem szóltak; Teddy takarodó után osont át, és ott maradt reggelig. 

Már hét évesek voltak, mikor anya egyik este elsétált a résnyire nyitott ajtó előtt. Meghallotta a kiszűrődő beszélgetésfoszlányokat, ezért nézett be. Teddy a bátyja mellkasán nyugtatta a fejét, az arca könnyektől csillogott, de mosolygott, miközben Lincoln lusta mozdulatokkal a haját simogatta. Valamiféle hercegről mesélt neki, meg sárkányokról és legyőzött szörnyekről, de észrevette anyát. Nem akadt meg, töretlenül folytatta, ám a jéghideg, parancsoló pillantás mereven rászegeződött.

Teddy olyan áhítattal hallgatta a mesét, amilyet anya még korábban sosem látott, ezért inkább nem is szólt, csak kihátrált a szobából Lincoln figyelő tekintetétől övezve. Már majdnem elérte a lépcsőt is, mikor hallotta, hogy a hálószoba ajtaján kattant a zár. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a gyerekszobában járt.

Minden Teddyről szólt. A reggeli („Ne dobáld a kenyeret!”), az ebéd („Kérlek, fiam!”), a vacsora és az éjszaka. Aztán a reggel, a nappal, és minden kezdődött előröl.  Apa azt mondta, Teddy egy angyal, aki rossz helyre született, és ezért olyan más, mint a többiek. 

– Ha ő angyal, miért kell nekünk vigyázni rá? Akkor nem fordítva kéne lennie? – Lincoln apa előtt állt, de az csak mosolygott rá és megborzolgatta a haját.

Volt, hogy apa felkapta Teddyt, és akkor körbe-körbe rohangáltak az udvaron; Teddy széttárta a karjait, mintha valódi szárnyak lettek volna. Lincoln azt gondolta, talán valóban el is fog repülni, a ragyogó napsütésben úgy tűnt, öccsének tényleg szárnyai vannak. Elrepülhetne velük és sosem jönne vissza többé. De nem repült el.

Apa viszont igen. Vasárnap reggel történt, egyszerűen csak nem kelt fel többé. Persze előtte mindig mondogatta a fiúknak, hogy őrá már nagyon várnak odafent, ezért hamarosan mennie kell, és hogy ez nem baj, mert angyal lesz belőle is, aki a Mennyből vigyáz rájuk. 

Azon a vasárnapon Lincoln nem sírt. Ehelyett kiszaladt a hátsó udvarra és felszegett fejjel bámulta az eget, felemelte a kezeit is, mintha elérhetné.

Csak a temetésen látta a holttestet. Felravatalozták egy bántóan fehér terem kellős közepén, barna koporsóban, öltönyben és élettelenül. Apa máskor mindig mosolygott és pirospozsgás volt az arca, de ehelyett most komor és hófehér. Lincoln akkor értette meg tizenegy évesen, hogy mi is a halál. Azt, hogy apa sehová sem ment, egyszerűen csak meghalt és nem fog már vigyázni rájuk. A rák felzabálta a szerveit, a lassan rothadásnak induló testet elkaparják majd a föld alá, és apa nincs többé. 

Anya másnap reggel ott hevert a kanapén, de nem emlékezett rá, hogyan került oda. Ahogy felkelt, a lábával fellökte az üres italos üvegeket, amik koccanva gurultak szét a földön. Teddy a nappaliban állt, csak nézte őt. Anya észre sem vette, fájt a feje és sörszaga volt. 

Apa halálával nem volt több vasárnapi mise, nem volt több közös imádság vagy játék. Anya nem olvasott nekik a Bibliából, nem mesélt nekik angyalokról és soha nem ment ki a temetőbe. 

Lincoln bement anya szobájába egy este, nagyjából egy héttel a temetés után. Az asszony ott ült lámpákkal övezett tükre előtt és sminkelt. Rúzst csak vékonyan kent fel, vérvöröset, a szemeit feketével húzta ki és aranyszínű festéket vitt fel rá. Most egészen olyan volt, mint azokon a régi képeken, amiket Lincoln az albumban látott róla.

Anya észrevette a fiút a tükörben, de nem fordult felé.

– Ilyen voltam régen – szólt fátyolos hangon. – Gyönyörű, fiatal, és mindenki rajongott értem. Olyanok akartak lenni, mint én. Egy tehetséges színésznő a felfelé törő karrierje kezdetén. – Itt elhallgatott, majd hosszú másodpercekig csak bámulta magát a tükörben. Aztán hirtelen Lincolnra pillantott. – És mi vagyok most? Egy senki. De ez nem marad így sokáig, visszaszerzem a régi önmagam. Most már szabadon megtehetem, nem igaz?

Felállt és elindult kifelé; egy bordó ruha simult a testére, és még maga Lincoln is elámult azon, milyen jól festett benne. Valóban olyan volt, mint egy ünnepelt sztár. Lincoln még emlékezett, amikor elmentek néha a színházba megnézni anya fellépését, még egészen kicsi volt, talán négy-ötéves. Egy alkalommal, amikor anya ott állt a színpadon a műsor végén, az emberek állva tapsolták őt, valakitől virágcsokrot is kapott. Akkor azt gondolta, az ő anyukája a legcsodásabb teremtmény a Földön, és apa is azt mondta, hogy őt az ég küldte közéjük.

Ahogy anya kiment a szobából, menet közben ledöntötte apa fekete keretbe foglalt képét, ami a szekrényen állt.

Az ilyen estéken Lincoln készített enni maguknak, és a fiúk jót nevettek azon, hogy reggelit esznek vacsorára; néha gabonapelyhet, néha mogyoróvajas szendvicset. És aztán reggel is, mert anya olyankor mindig részegen hevert valahol a házban. Volt olyan is, hogy kifejezetten jókedvvel jött haza. Olyankor nevetgélt és megkérdezte a fiúktól, jól aludtak-e, rúzsnyomos puszit nyomott az arcukra és megölelgette őket, mielőtt elment aludni. 

Egy hétfő reggel Lincoln korán ébredt, mert azt hitte, anya is korán hazaér, de tévedett. Segített elkészülni Teddynek, reggelit adott neki és csomagolt szendvicset is, hiszen elég nagyfiú volt már ehhez, ezt anya mondta mindig. Aztán elkísérte az öccsét az iskolába – abba a különleges iskolába, ahová neki járnia kellett, hiszen ő különleges volt, ezt meg apa mondogatta. Lincoln is elment az iskolába, és mire hazaértek, a ház még mindig üresen állt. Lincoln nem mondott semmit, úgy tett, mintha ez természetes lenne, és Teddy is csak egyszer kérdezte meg:

– Hol a mama?

Lincoln megkönnyebbült. Attól félt egész hazaúton, hogy anya most is részeg lesz, vagy hogy nem egyedül jön majd, ami szintén nem lett volna újdonság. Attól is félt, hogy éppen józan lesz, és akkor mindig rosszkedvű. De a házban most csend volt és elképzelhetetlen nyugalom, a két fiú pedig hálás volt ezért. Lincoln nem gondolt semmire, inkább csak magukkal foglalkozott; a leckével, a vacsorával, hogy Teddy ne fusson el a fürdés elől. Felelősnek érezte magát az öccséért, és hirtelen úgy érezte, valóban nagyfiú. Ez persze nem volt idegen tőle, hiszen máskor is rá hárultak ezek a feladatok. Most a bevásárlás is; talált némi készpénzt anya egyik fiókjában, ami nem volt ugyan sok, de pár napra talán elég.

Mikor már harmadik napja éltek így, Lincoln egészen megnyugodott. Nem félt attól, hogy anya hirtelen hazaállít, mert egyre kevesebb esélyét látta, hogy visszajön valaha. Az iskolában nem szólt semmit. Az osztályfőnökétől kapott egy értesítőt, hogy szülői értekezlet lesz, de ő mosolyogva csak annyit mondott, hogy feltétlenül átadja az anyjának, aki minden bizonnyal el is megy majd. De persze nem ment el. Lincoln erre azt mondta; az anyja megbetegedett.

Péntek délután volt, a fiúk éppen a hátsó kertben ücsörögtek és csak élvezték a korai nyár meleg napsugarait. Senki sem ment ajtót nyitni, ezért újra kopogtattak, aztán újra majd csend lett. Végül léptek hallatszódtak a kertkapu felől, ami halkan megnyikordult, ahogy valaki bejött rajta.

– Hahó, van itt valaki?

Egy nő jelent meg a ház sarkán. Mosolygott, virágmintás tavaszi ruhát viselt. Egy tálca sütemény volt nála. Teddy felugrott a székéből és a tornác sarkához futott, hogy elbújhasson, Lincoln azonban meg sem moccant. Ő jól ismerte az asszonyt; az egyik osztálytársa anyja volt. 

– Jó napot, Mrs. Whitaker. Miben segíthetek? – köszönt illedelmesen.

– Édesanyátokat keresem. Ugye itthon van? – Az asszony kedvesen a leselkedő Teddy felé intett, mire az teljesen eltűnt a szemük elől.

Mrs. Whitaker tipikus kertvárosi nő volt, Lincoln sokszor figyelte őt a konyhaablakból. Csak pár házzal laktak arrébb, Arnold volt az egyetlen gyermekük.

– Sajnálom, Mrs. Whitaker, anya odafent alszik. Beteg és sokat kell pihennie.

– Ó, igen, hallottam a tanárnőtől, hogy nincs jól. Igazából ezért ugrottam be, hoztam egy kis süteményt.

Lincoln felállt, hogy átvegye a tálcát. Csillogó szemekkel bámulta a muffinokat, amik katonás rendben sorakoztak egymás mellett.

– Köszönjük. Ha anya felébred, szólok neki, hogy itt tetszett járni.

Az asszony azonban nem mozdult, csak állt ott és Lincolnt nézte. A mosoly is valahogy eltűnt az arcáról.

– Lincoln, drágám, minden rendben van itthon? – kérdezte, a hangja most halk volt. – Nekem elmondhatod, hogyha nincs. Tudom, hogy anyukád néha… néha kissé…

– Ne tessék aggódni! – vágott a szavába a fiú mosolyogva. – Minden rendben. Anya csak beteg. De jobban lesz!

– Jól van. De ha mégis úgy gondolod, tudod, hol találsz. – Az asszony is mosolygott, aztán elköszönt és elment.

Este volt már, amikor Lincoln újra látta őt; ott sétált az utca túloldalán a kutyájával. Lincolnék háza előtt megállt és egyenesen az emeletre nézett. Licoln tudta, hogy azért, mert az ablakok napok óta sötétek voltak. A fiú felszaladt, felkapcsolta a lámpát az anyja szobájában, de nem merte megnézni, hogy Mrs. Whitaker ott van-e még. Csak leült a fal tövében és várt.

Az anyjuk pont egy héttel az eltűnése után került elő. Hétfőn este hazaért, de semmit sem mondott, teljesen természetesen viselkedett, ráadásul józan volt és furcsán egykedvű. Az asztalra tett egy hatalmas pizzát, aztán vacsorázni hívta a fiúkat. Ahogy Lincoln odasétált az asztalhoz, a hasa nagyot kordult a finom illatoktól. Napok óta nem ettek főtt ételt. Teddy azonban félve totyogott Lincoln háta mögött, szorosan ölelt magához egy kopott, öreg plüssmackót, szinte alig mert anyára nézni. De nem is kellett, mert az fogta magát és otthagyta őket, egyenesen az emeletre ment. Behúzta maga után a háló ajtaját és ki sem jött onnan.

Két nappal később történt az, amire Lincoln azután mindig kristálytisztán vissza tudott emlékezni. Már este volt, a fiúk lefekvéshez készülődtek, amikor Lincoln meghallotta anya hangját. A szobájában volt, hangosan zokogott. Persze részeg volt akkor is, az egész házban érezni lehetett a whisky szagát. Lincoln elküldte Teddyt aludni, aztán úgy döntött, benéz anyához. Először csak a félig nyitott ajtón lesett be, de anya észrevette őt. Ám ahelyett, hogy ráüvöltött volna, intett a fiúnak, hogy menjen be. Lincoln beljebb is lépett, de akkor már nem érezte úgy, hogy jó ötlet. El akart futni, a lábujjaival a puha szőnyeget markolászta. Gombóc volt a tokában, talán tényleg futni kellett volna, de már késő volt.

– Én nem akartam ezt – mondta a nő fáradtan. – Annyira sajnálom…

Csend lett. Se szipogás, se sírás, se semmi. Anya csak bámulta az üres falat legalább egy percig, mielőtt újra megszólalt volna.

– Az apátok rendes ember volt. Túl rendes… Ő nem volt hozzám való. Színésznő voltam, ünnepelt színésznő! – Anya felemelt kezekkel ült az ágyon és úgy tett, mintha meghajolna a láthatatlan közönsége előtt. – De persze anyámnak mániája volt, hogy férjhez kell mennem. Aztán meg jöttetek ti.

Amikor anya kinyújtotta a kezét felé, Lincoln nem moccant. Nem akart közelebb menni, de anya nem adta fel. A fiú végül mellé ült és hagyta, hogy anya átkarolja őt. Alkohol és cigaretta szaga volt. 

– Miért kellettünk? – kérdezte Lincoln.

Anya nevetése már-már kedves volt.

– Nem kellettetek – mondta mosolyogva. – Csak apátoknak. Ő annyira akart gyereket, hogy belementem. De persze rögtön kettő lett.

A nő kissé eltolta magától a fiút, hogy a szemébe nézhessen. Az arca most szomorú volt, a tekintete pedig könyörgő. Amikor megszólalt, ismét a sírás kerülgette, szinte suttogott.

– Kettő lett, pedig én egyet sem akartam.

Aztán lassan felállt, a szekrényhez botorkált, hogy remegő mozdulatokkal leemelhessen onnan egy dobozt. Egy kézzel készült, szakadt papírdoboz volt, mindenféle csillogó kövekkel díszítve, talán még anya csinálta valamikor régen. Az asszony leguggolt Lincoln elé, kinyitotta a dobozt, és a fiú ölébe szórta a tartalmát; egy halom pénzt.

– Tedd el, de ne szólj róla senkinek! Senkinek, oké? Emlékszel George bácsira? Apád testvére, a nagybátyád. Itt lakik az államban, Maverick Fallsban. Nála jobb helyetek lesz, mint itt. Mindenkinek jobb lesz.

Lincoln olyan riadtan nézett az anyjára, ahogy azelőtt talán még sosem. A keze elzsibbadt az asszony szorításában, de nem húzódott el.

– Odamentek az öcséddel. Vidd el innen őt, mert nem akarom… nem akarom őt itt, érted? – A nő újra sírni kezdett. Végre eleresztette a fiút, az ágyra ülve a tenyerébe temette az arcát. Minden porcikájában reszketett. – Csak vidd el!

Lincoln ekkor felpattant és a pénzzel együtt kiszaladt a szobából. Aznap volt a tizenharmadik születésnapjuk.

***

Amikor Lincoln benyitott Teddy szobájába, hogy szóljon, kész a vacsora, odabent szinte ragyogott a fény. Minden lámpa fel volt kapcsolva; az éjjeli lámpa, a kisasztal lámpája, a plafonon a nagylámpa és egy egészen aprócska led lámpa is, ami az ágyon hevert.

– Minden rendben? – kérdezte Lincoln.

Teddy csak ült és meg sem moccant, egészen úgy festett, mintha meg sem hallotta volna, hogy beszélnek hozzá. Az ablakot bámulta, amin visszaverődött a rengeteg fény.

– Teddy?

– Démonok vannak a városban.

– Ezért a sok villany?

– A démonok nem szeretik a fényt. Csak a sötétet.

Lincoln habozott egy pillanatig, aztán leült az öccse mellé. A hátára tette a kezét.

– Azok a démonok nem fognak téged bántani soha – szólt. – Ezt megígérhetem. 

– Nem jönnek a fényre. Nem szeretik.

– Nem, nem szeretik – ismételte megértően Lincoln. – A démonok sosem bántanak jó embereket.

– Apát is bántották. Elvitték. 

Egyikük sem szólt, mert Lincolnnak fogalma sem volt, mit felelhetne erre. Aztán inkább csak annyit mondott:

– Én gondoskodom róla, hogy semmilyen démon ne bánthasson. De most gyere vacsorázni.

Teddy bólintott, és végül hajlandó volt követni bátyját a konyhába. A lámpákat égve hagyta.

Ethan kövér férfi volt, valahol a harmincas évei közepén. Egy kissé ápolatlannak tűnt, a bárgyú arcával visszataszítónak. Lincoln ki nem állhatta. Minden nap végignézte, ahogy a központ előtt bevárja Teddyt, és együtt mennek be. Amíg várakozott, mindig toporgott, a fejét leszegte, és volt, hogy fel s alá járkált. Néha úgy tűnt, minden ok nélkül dühbe gurul, olyankor pedig egészen ijesztő volt az arca. Lincoln mindig az utca túl feléről, egy újságos bódé mellől figyelte őt, miközben ügyelt, hogy Ethan ne láthassa őt.

Egy reggel Teddy késett. Nem kért elnézést, csak elment Ethan mellett, aki akkorra már igencsak dühösen rótta a havas járdát a villanyoszlopig meg vissza. Hirtelen megragadta Teddyt, és visszakézből felpofozta. Teddy pedig nem értette, mi történt.

Amikor legközelebb találkoztak, akkor Ethan karja gipszben volt, és nem várt senkire. Lincoln a szokott helyén ácsorgott, onnan figyelte az intézet bejáratát. Teddy is ott volt vele, együtt jöttek egész úton.

– Ethan megsérült – jelentette ki Teddy váratlanul, de miután az említett férfi eltűnt a látómezejéből, már csak a járdát nézte.

– Meg – Lincoln nem tudta, de nem is akarta elrejteni a mosolyát. – Biztos az a démon tette ezt vele. – Azzal megpaskolta öccse vállát. – Kerüld el őt, akkor neked nem eshet bajod!

Teddy elment, minden szó nélkül otthagyta a bátyját, Lincoln pedig az újságoshoz lépett. Felvette az aznapi Post egyik számát, és a mosolya kiszélesedett. A címlapon ott díszelgett egy fotó a Sandersről készült videóból, de a rossz minőség miatt szinte alig lehetett kivenni, mi van rajta. Leginkább csak a maszk látszott. „Baphomet vajon tényleg igazságot akar szolgáltatni?” – ezt írták mellé hatalmas, hófehér betűkkel.

– Baphomet, démon, igazságszolgáltatás! – Lincoln a fejét csóválva nézett az újságosra. – Rohadt egy világban élünk, mi?

Az újságos bólogatott, és hevesen magyarázni kezdett arról, amit a cikkben olvasott, de Lincoln nem igazán figyelt rá. Csak kifizette az újságot, aztán tovább indult.