Az átkoskönyv - I. fejezet

 

Enoch Williams már egészen gyermekkorától fogva tisztában volt a ténnyel, hogy boszorkány, ahogy azzal is, hogy ő örökli majd nagyanyja átkoskönyvét. A könyvet, amely olyan titkokat rejtett, amiket nem érthetett meg, de amikkel holtakat kelthet életre, ha a kedve éppen úgy tartja. És Enoch egy nap rájön, hogy bizony bármikor úgy tarthatja kedve, ezzel egyenes utat engedve gyilkos vágyainak. Egy dologgal nem számolt csak: a halálnak vannak mellékhatásai.

Karakterszám: 14 783
Figyelmeztetés: szereplő halála
Korhatár: 16+

1.

Enoch Williams sokszor elképzelte már, vajon milyen érzés lehet embert ölni, mert elvenni egy életet, az színtiszta hatalom. Uralkodni valaki felett, dönteni életről és halálról megrészegíti az embert, és értelmezhetetlen kuszasággá olvasztja a gondolatait. Aztán rá kellett jönnie, hogy ez csak cukormázas ábrándozás, és semmi köze nincs a valósághoz. Ahogy Enoch ott ült a holttest mellett – valóban ott ült egy valóban létező holttest mellett –, semmi mást nem érzett a torkát mardosó pánikon kívül. A vér meleg volt, szinte égette a bőrét, a kétségbeesés pedig sikollyá sűrűsödve próbált kibukni belőle. Enoch üvölteni akart. Peter Stanford a földön hevert, az arcát elcsúfította a sár, a ruhája elázott az esőben. Az udvaron, ahová Enoch kivonszolta hűvös volt, a szél süvített az almafák között.

Peter tulajdonképpen kedves fickónak tűnt, de Enoch mindenki másnál jobban tudta, hogy mennyit változott a gimnáziumi évek óta. Persze, sokszor látta a régi baseball-csapat pulóverében mászkálni a városban, sokszor még dolgozni is abban ment. Szerette, ha emlékeztették rá, hogy a Spring Mills High minden idők legjobb játékosa volt, ilyenkor tettetett szerénységgel csak intett egyet, hogy „ugyan már”. Rekordot döntött a pályán első évesként, és emiatt a gimis csapatok példaképe lett, és Enoch tisztában volt vele, hogy az egykor kedves, szerény fiú itt csúszott meg – talán a hirtelen jött hírnév, vagy a rajongó lányok hada tette, de Peter többé már nem az a srác volt, aki megvédte Enochot a bajtól. Attól a naptól kezdve Peter már volt valaki; mindenki ismerte Peter Stanford nevét még évekkel később is. Iskolai ünnepségekre hívták, é úgy kezelték, akár egy olimpikont; ismerték a feleségét, tudták, Peter hol dolgozik és hová jár nyaralni. Csak azt az egyet nem tudták róla, hogy most holtan hevert valahol a város szélén.

Enoch magába roskadva ült a hideg földön. Arra gondolt, talán eláshatná a testet, a napok óta tartó esőzésben a föld úgyis puha és iszapos, könnyen elrejthetné a hullát itt, a saját házának udvarán. Aztán Enoch arra gondolt, hogyha az esőzés nem szűnik meg egyhamar, kimossa Petert, tehát új terv kellett, valami, bármi, de Enoch képtelen volt gondolkodni. Csak ücsörgött és bámulta a holttestet. Igazából azt várta, hogy Peter mozduljon meg helyette, csak egyetlen izom, egyetlen öntudatlan mozzanat, ami jelezné, hogy még él.

Hatalmas villám hasította ketté az eget, a mennydörgésbe belerezegtek az ablaktáblák. Enoch pillantása a földön heverő, nyitott átkoskönyvre tévedt. Öreg, bőrkötéses könyv volt, a lapjai már rég megsárgultak, a cirkalmas kézírás sok helyen megkopott és elmaszatolódott. Gyerekként folyton a könyvet bújta, és alig várta a napot, mikor megörökli végre, mikor viszont ez megtörtént, bedobta egy fiókba, és évekig nem nyúlt hozzá. Most csak azért kaparta elő, mert ez volt az utolsó reménye, az egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodhatott. Úgy tűnt azonban, hogy akit hat késszúrással öltek meg, azt már semmilyen átokkal nem lehet feltámasztani.

 

2.

Enoch mindig is tisztában volt azzal a ténnyel, hogy boszorkány. Nem volt megdöbbentő erejű felismerés vagy árulkodó jel, egyszerűen csak tudta, hiszen körülötte mindenki más is az volt. Az anyja és Olivia néni, Carla, Jenette, Mary–Sue, Caroline, szinte mindenki, akit ismert. Az öreg Todd is mindig mutatott neki trükköket, de róla sosem tudta eldönteni, hogy varázsolt–e vagy csak pokolian jó bűvésztehetséggel lett megáldva. Gyerekként folyton kíváncsiskodott, ha vendégek jöttek – és mindig sokan jöttek, nagyrészt ugyan azok. Ők alkották a kovent vagy mit, Enoch sosem értette igazán ezt a szót, de valami családfélét jelentett. Furcsa dolgokat csináltak együtt, furcsa dolgokat főztek és mondtak, de ezek egészen megbabonázták a fiút. Enoch szeretett ott ülni a nehéz tölgyfaasztalnál, és csak hallgatni a beszélgetéseket, meg nézni, ahogy a többiek kötegelik a különböző gyógyfüveket. Ez a világ más volt, mint az ajtón túli, itt más dolgokat tanult meg, mint az iskolában.

Persze a kovenen kívül ezt senki nem értette. Az anyja sokszor mondta, hogy ami otthon történik, az otthon is marad, mert különben Enoch könnyen bajba kerülhet. Úgyhogy a fiú sosem beszélt ezekről a dolgokról, bár ami azt illeti, másról sem nagyon. Csendes gyerek volt, otthon is inkább csak hallgatott.

A könyvet a nagyanyja kezében látta először. Az asszony kissé hajlott hátú volt, hosszú ősz haját mindig felkontyolta, és folyton csak mosolygott. Egy nap az asztalra tette a könyvet, valamit keresett benne, Enoch pedig, aki akkor még alig érte fel az asztalt, az ölébe mászott, hogy ő is láthassa a kusza rajzokat füvekről, állatokról és szimbólumokról. Legalábbis Enoch ezt az emléket jelölte meg első alkalomnak, annak ellenére, hogy tudta, korábban is látnia kellett már, csak hát nem emlékezett rá. A könyv ugyanis a mindennapi életük része volt, a legtermészetesebb tartozéka a háznak. A nagymama akkor azt mesélte, hogy az már olyan régi, mint az idő, ami persze nem volt igaz, de jó volt hallgatni. Már az ő anyja is írt bele, sőt, annak az anyja is, ezt mondta. Hagyta, hogy Enoch lapozgasson benne, végignézze az elmaszatolódott kézírásokat, a viseltes bőrkötést, a foszladozó bőrzsinórt, amivel átkötötték.

– Mik vannak ide írva? – bökött a fiú az egyik versikére.

– Titkok, fiacskám. Most még úgysem érted őket, de majd egyszer a te titkaid is lesznek.

– Én is fogok tudni varázsolni?

– Jobban is, mint mi mindannyian!

A gyerek büszkén elmosolyodva fordult vissza a könyv felé, és úgy pislogott az igékre, mintha máris értené őket.

 

Egy hatalmas házban laktak Spring Mills legszélén, Washington államban. Terebélyes fák és kövér bokrok álltak az udvarban, a szomszéd ház szinte nem is látszott mögöttük. Tavasztól őszig, mikor minden kizöldült, olyan volt, mintha saját kis erdejük lenne azon a hatalmas telken, de gyümölcsfák és egy veteményes kert is bőven elfért. Egyszerű ház volt hatalmas tornáccal, amit igencsak festésre szoruló fehér lécek borítottak. A kerti bútorok kissé megkoptak már, néha recsegtek–ropogtak, de azért kiszolgálták őket, és Enoch imádott odakint ücsörögni nyár esténként. Ilyenkor mindenki összegyűlt, körül ülték az asztalt és történeteket meséltek a régi korok boszorkányairól, titkokról, amiket csak ők tudhattak, és a máglyákról, amiken elégették őket.

– Mindenkit? – kérdezte Enoch egyik este. A fülledt melegtől hamar elpilledt, de eszében sem volt még ágyba bújni.

– Mindenkit – felelte Liam Straus misztikusnak szánt hangon, de közben azért mosolygott. Enoch eltűnődve nézett rá. – De az már régen volt, nagyfiú. Ma már csak vasvillával kergetnének el minket, ha tudnának rólunk.

– Liam! – Olivia, Enoch nagynénje bosszúsan hátba vágta a férfit, aki erre felnevetett.

– Illik tudnia, nem?

– Még csak ötéves.

– Az ötéves boszorkány is boszorkány! – Liam feltartotta a kezét, hogy a fiú belepacsizhasson. – És a boszorkány nem szívesen látott állatfaj. – A férfi körbenézett, az utcán senki sem járt. – De sose aggódj emiatt, nagyfiú! Legalább átváltoztathatod békává azt, aki szemétkedik veled. – Olivia következő ütése nagyobbat csattant a férfi hátán.

Enoch nem volt buta, tudta, hogy a mágia nem úgy működik, mint a tévében meg a mesékben; nem törtek elő szikrák a kezeikből, és nem voltak varázspálcáik sem. De voltak italaik és füveik, amiktől más lett az ember, igazán más, és voltak mondókáik, amiket Enoch sosem mondhatott el. Azokat, amik a nagymama könyvében voltak. Enoch azért néha eltűnődött, vajon ezek a mondókák tényleg képesek–e békává változtatni bárkit is, vagy ez is csak egy volt Liam érthetetlen tréfái közül.

Liam Straus egyébként magas férfi volt, kifejezetten jóképű és mindig borostás – Enoch sokáig azt gondolta róla, hogy biztosan valamilyen varázsszerrel gátolja meg, hogy szakálla nőjön. Nagy, kék szemei voltak, épp olyan hidegek, mint Enoché, és a fiúnak ez tetszett benne a leginkább. Szerette azt képzelni, hogy ő is ilyen lesz majd, ha felnő; Liam bőrdzsekit hordott, kopott farmert és Ray Ban napszemüveget, de ami igazán menővé tette, az a motorja volt. Általában a ház mellett parkolt a hatalmas, öreg Hondával, Enoch pedig a tornácról figyelte, ahogy a férfi nekidől és cigarettára gyújt. Igazából sosem látta, hogy valaha is megcsókolta volna az anyját, vagy akár csak megfogták volna egymás kezét, semmit, ami arra utalt volna, hogy van köztük valami. Enoch sokáig azt sem igazán tudta, hogy Liam valóban az apja–e – hatévesen kérdezett rá először.

– Persze, hogy ő! – nevetett fel az anyja csilingelve. Az asztalnál ült éppen, cigarettát szívott és egy süteményes könyvet olvasgatott. Vállig érő, sötétszőke haja volt, ami most elegáns hullámokban lógott. – Ki más lenne? Hiszen olyanok vagytok, mint két tojás! – Azzal csókot nyomot a fia homlokára.

Liam is a koven tagja volt, szóval jó volt ez így, mert sokszor járt át hozzájuk. Ott volt a születésnapokon, ünnepeken és olyan szertartásokon is, amiket Enoch nem értett, de nem is kellett, mert ezeken tilos volt részt vennie. Ilyenkor ketten maradtak a nagyival a házban, aki mosolyogva mindig csak annyit mondott: nem való nekünk az ilyesmi.

– Te még túl fiatal vagy, én meg már túl öreg.

 

Enoch hétéves volt, készen az első iskolai napjára. Ott volt Liam is, kedvesen belebokszolt a fiú vállába, aztán sok szerencsét kívánt neki. Mély, dörmögő hangja volt, a szája sarkában örökké ott bujkált egy ravasz mosoly. Az a fajta férfi volt, akiről azt mondták; odáig vannak érte a nők. Enoch szerette, ha ott volt, mert jó volt hallgatni a vicceit és a történeteit. Aznap persze erre nem volt idő, de Liam megígérte, hogy délutánig marad, és akkor majd dumálnak egy jót. Főleg a suliról. Úgyhogy Enoch hazafelé már alig várta, hogy mindenről beszámolhasson, kiváltképp, hogy barátot is szerzett már első napon. De Liam nem volt ott. Mindenki hallgatott és lesütötte a szemét, mikor Enoch betoppant a tágas konyhába.

– Motorbaleset volt. – Mindössze ennyit mondtak, meg hogy sajnálják.

Enoch akkor volt életében először temetésen, máglyát is akkor látott először. Azt gondolta, ez éppen olyan máglya lehet, amiről a férfi is mesélt neki egyszer, de arra is emlékezett, hogy Liam azt mondta neki: "sose aggódj emiatt, nagyfiú". Holdvilágos éjszaka volt, az egész tisztás ezüstfényben úszott. A fűszálak a földre simultak a párás, későnyári melegtől, Enoch izzadt és fáradt volt. Aztán fellobbantak a lángok, pattogva körbenyaldosták a koporsót, ami persze üres volt, mert Washington állam törvényei nem engedélyezték a holtest máglyán való elégetését, de Enoch akkor ezekről mit sem tudott. Sokáig tartott, mire minden hamuvá égett. Az idősebbek kántáltak valamit, hol halkan, hol hangosabban, Amelia, Enoch anyja pedig csak ült a földön, felhúzott térdekkel és a tűzbe bámult.

 

Az iskolában csak Peter Stanford volt a barátja. Legalábbis Enoch szerette azt hinni, hogy ők tényleg barátok, mert Peter legalább beszélgetett vele, néha együtt ették meg az ebédet is, és olyankor jó volt, mert Enoch nem volt egyedül. Tesi órán is sokszor állították őket párba, és mikor Peter csapatkapitány lett a labdajátékoknál, mindig beválasztotta Enochot.

– Mit pátyolgatod azt a gyagyást? – Ezt kiabálták neki a többiek, de Peter ilyenkor mindig meglengette feléjük az öklét, azok meg elszaladtak.

Peter nagyobb volt náluk, nagyobb mint a kortársai. Széles vállai és hosszú lábai miatt azt hitték róla, rögbizni fog. De Peter a baseballt választotta ötödikben, és elég hamar kiderült, hogy hihetetlen érzéke van hozzá.

Peter volt az egyetlen, aki becenevet adott neki. Eninek hívta, Enoch pedig cserébe Pete–nek keresztelte át a fiút. Ez olyan volt, mint valami titkos szövetség az ő kettejük kis világában, mert senki más nem szólította így őket, kivéve Enoch anyát, de az is csak egy alkalommal fordult elő. Enoch kikérte magának, az anyja pedig nevetett, és azt mondta: „oké, nagyfiú!". Enoch valójában ezt sem szerette.

Ősz volt, a két fiú a megsárgult, lehullott faleveleket rugdosva sétált végig a Humming Roadon. Az idő lehűlt, és a szél is feltámadt kissé. Kilenc évesek voltak, Peter egy fejjel magasabb barátjánál. Szőke haja lassan kezdett barnába fordulni, széles arccsontjai örökkön komor kifejezést adtak neki. Enoch vékonyka volt, a bőre szinte már betegesen sápadt, amit sötét haja még inkább kiemelt. Nevetgélve értek el a huszonötös házhoz. Peter a tornácig kísérte Enochot, aki az első lépcsőre lépve megállt, aztán szembe fordult barátjával. Hallották a bentről kiszűrődő nevetgéléseket. Enoch hátranézett a bejárati ajtó felé, aztán Peterre.

– Behívnálak, de sokan vannak nálunk – mondta.

– Valami buli lesz?

– Á, csak ünnepelünk. Tudod, Halloween van.

– Jössz majd este cukorkát gyűjteni?

– Nem hiszem. – Enoch szeretett volna menni, de ezt nem vallotta be.

Peter átnézett a fiú válla fölött a házra, a tekintete szinte már sóvárgó volt. Női kacajok hallatszottak ki, gyerekzsivaj, aztán egy idősebb nő azt mondta: "várjatok, még forró". Enoch tudta, hogy Peter szeretné megkérdezni, nem tarthatna–e velük, ezért, mikor a fiú szólásra nyitotta a száját, gyorsan megelőzte.

– Most nem lenne jó. Anyu szerintem nem örülne.

– Ki fogtok menni az erdőbe? – Mikor Enoch csak értetlenül pislogott rá, Peter folytatta. – Valaki azt mondta, hogy néha kimentek az erdőbe, és akkor furcsa dolgokat csináltok. Táncoltok, meg ilyenek.

– Csend lett. Enoch ismét hátra pillantott, kissé el is fintorodott.

– Hát, néha ki szoktunk menni.

Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, és két ikerlány futott ki rajta. A fiúkat majdnem fellökték, ahogy lerohantak a lépcsőn. A következő pillanatban Olivia is megjelent mögöttük – a nő szöges ellentéte volt Ameliának. Hosszú, sötét haja volt, amit általában kibontva viselt. Most belekapott a szél, ezért a füle mögé dugott pár tincset. Az arca kerekebb volt, a szegycsontja azonban ugyan úgy kiállt azt a benyomást keltve, hogy kórosan sovány. De persze nem volt az, Olivia mindig kissé kövérebb volt húgához képest.

– Mennem kell! – mondta Enoch sietve Peternek, aztán felszaladt a tornácra, és eltűnt a házban.

– Héj, a barátod nem akart volna bejönni? – Olivia belökte az ajtót, unokaöccsét azonban csak a konyhában érte utol. Az asztalnál ült a nagyanyja mellett. A helyiség szinte zsúfolásig volt, többnyire nőkkel és gyerekekkel, ott volt Amelia is. – Hogy hívják? Peter?

– Haza kellett mennie. – felelte Enoch, aztán a szájába tömött egy frissen sült tökmagos kalácsot. – Nem tudott volna maradni.

 

– Mi van, kettyós? Jót táncoltatok? Biztos ment a nagy orgia a temetőben! – Jack Samuels tizenöt éves volt, nagyszájú, balhés kölyök. Nem egyszer elkapták már bolti lopásért, ráadásul cigizett is. A suli felé tartva érte utol Enochot pár nappal Halloween után. Harmadmagával volt. Ökölbe zárt kezével mutogatott valamit a fiúnak az ágyéka körül, de az egyik haverja meglökte a vállát.

– Hagyd már! Azt sem tudja, mit jelent!

– Majd fogja! Biztos vannak ott csinos boszik, akiknek jó a kézügyessége! – Jack undorítóan, fröcsögve röhögött.

– Nem táncoltunk sehol – felelte Enoch, aki eldöntötte, hogy makacsul a cipője orrát fogja nézni menet közben.

– Hát, anyád tutira táncolt. Szerintem jól be volt állva, és tuti, hogy az egyik Harry Potter jól megkúrta azon a szeánszon, vagy mi a faszt műveltek ti Halottak Napján.   

Enoch kezei ökölbe szorultak. Máskor is verekedett már (máskor is megverték már), néha az iskolaudvaron ült véres–nyálas zsebkendőt szorítva az ajkaihoz, néha horzsolások borították. Otthon mindig azt mondta, elesett. A mocskolódás tulajdonképpen nem is zavarta, mert ahhoz már régen hozzászokott, megtanulta elengedni őket a füle mellett. A röhögés volt az. Az a rohadt, túlságosan is önelégült, büszke röhögés. Napokkal később is ott csengett Enoch fülében, visszhangot verve a koponyájában, de akkor már elégedettséggel töltötte el ez a hang. Ő volt ugyanis az utolsó, aki hallhatta. Mikor dühében egy követ hajított Jack felé, az véletlenül a torkát találta el, és megsérült a gégéje. A hangszálbénulás okozott nála rekedtséget. Ha Enoch őszinte akart lenni, igazából a szemét akarta kiütni vele, meg sem fordult a fejében, hogy ez lesz. De jobb volt ez így, mert tudta, hogy minden egyes alkalommal, amikor majd Jack beszélni próbál új, erőtlen hangján, akkor Enoch fog eszébe jutni.

 

3.

Mielőtt meghalt volna, Peter azt mondta Enochnak; „ugyan már, csak nem fogod leszúrni a haverodat?” Enoch később azt kívánta, bárcsak meg se szólalt volna. Maradt volna csöndben, és akkor talán még mindig élne. Mert ők nem voltak haverok, már nagyon régen nem, és Enochot dühítette, amiért Peter annak nevezte őt. A haverjának.

Hatszor döfte bele a kést a gyomrába. Közben arra gondolt, hogy Peter munkahelyükön is folyton Eninek hívta, akárcsak gyerekkorukban, és hogy ő mennyire gyűlölte ezt. Meg azt is, hogy képtelen volt nemet mondani, ha Peter lecsapott az asztalára pár aktát, mondván, neki erre már nem maradt ideje, de Enoch meg úgyis ráér túlórázni, őt nem várja otthon se feleség, se szerető, senki. Petert persze mindkettő várta; a feleség otthon, a szerető valamelyik lepukkant motelben, a szomszéd városban. Ilyenkor Peter mindig kiröhögte őt, megpaskolta a vállát, és csak annyit tett hozzá, hogy bizony szép is az agglegények élete. Enoch gyűlölte hallgatni, ahogy Peter rajta röhög. De mikor Enoch ott térdelt a vértócsában a holttest mellett, és a fejében hallotta Peter hangját, lassan kezdett megnyugodni. A kezei már nem remegtek, az izmait feszítő görcs is lassan felengedett, ahogy a pánik felolvadt a testében. Peter halott volt ugyan, de Enoch tudta, hogy legalább nem kell többé azt az átkozott röhögését hallgatnia.