Baphomet - 6. fejezet

 

Karakteszám: 19 470
Figyelmeztetés: -
Korhatár: 16+

VI. FEJEZET

Lépés, szisszenés, fejfájás. Lépés, szisszenés, fejfájás. Így indult el később otthonról. Próbált olyan tompán lépkedni, ahogy csak tudott, de persze semmire sem ment vele, így kissé kótyagosan nem a kocsijához ment, hanem a főútra, ahol szinte rögtön fogott is magának egy taxit. Most is a Hell’s Kitchen felé vették az irányt, hogy felvehessék Catchert, aki a buszmegállóban ácsorgott.

A férfi sem festett jobban Johnnál; egy Rayban napszemüveggel próbálta meg álcázni a másnaposságát, de köszönés helyett inkább csak a kezével intett.

– Látom, vidám a reggel! – mosolyodott el gúnyosan John.

Mikor már egy ideje csendben ücsörögtek egymás mellett, ki-ki az ablakon át bámulta az elhaladó háztömböket, Catcher megszólalt. A hangja reszelősen csengett.

– Szeretnék öhm… elnézést kérni a tegnapiért. Ha iszom, akkor kissé érzelgős tudok lenni. És baromságokat hordok össze.

– Szóval akkor a monológja az én zsenialitásomról végül is csak baromság volt?

– Igen, illetve nem – vágta rá Catcher, aztán kissé visszafogottabban folytatta. – Tudja, hogy mire gondolok. Csak felejtsük el, oké?

John szeretett volna szélesen elmosolyodni, aztán inkább mégsem tette, és csak annyit mondott:

– Oké.

– Szóval, most hová is megyünk, uram? – nézett rá a taxis, ahogy megállt egy piros lámpánál. – Őt felvettük, de nem t’om, merre tovább.

– A Szent Erzsébet templomba, a Hawthorne Lane-re.

John léptei tompa visszhangot vertek a templomban, Catcheré ellenben olyan puhák voltak, mintha félt volna bármiféle hangot is csapni odabent.  Követte a hadnagyot egészen előre az oltárig, ahol aztán megtorpant. John tovább masírozott, de Catchert nem igazán vitte rá a lélek, hogy a halványan még mindig vérfoltokkal tarkított márványra lépjen.  A helyszínelés nyomai is látszódtak még; krétarajzok, mérések, egy ottfelejtett műanyag zacskó.

John megfordult, és ahogy észrevette, hogy társa a padlót bámulja, megkérdezte:

– Valami baj van? 

– Nem, dehogy.  Csak valahogy ez az egész annyira szürreális.  

– A véres padló?  

– A templom véres padlója.

– Hát, az ember nem erre számít itt, az biztos. 

Az oltár előtt egy alacsony, kövérkés nő állt, látszólag feszengve. Jócskán őszülő haját felkontyolta, a ráncai a szeme alatt idősebbnek mutatták, mint amennyi valójában lehetett, a hangja viszont kifejezetten fiatalos volt.

– Jó napot, uraim! – köszönt és közelebb lépett. – A nevem Agnes Milford, én vagyok itt a gondnok.

Láthatóan kellemetlenül érezte magát, és kissé hadarva is beszélt. Talán, hogy minél előbb túlessen ezen az egészen.

– Én John Downey főhadnagy vagyok, ő pedig itt Aaron Catcher hadnagy. – John kezet fogott a nővel, közben rámosolygott, de feleslegesen. – Köszönjük, hogy fogadott minket!

– Szeretnék segíteni maguknak. Borzasztó, ami történt, borzasztó. És talán szívtelen ilyet mondani, de őszintén hálás vagyok az Úrnak, amiért nem voltam itt.

Catcher megpróbálta feltűnésmentesen megdörzsölni a halántékát, de a grimaszba ránduló arca elárulta, hogy komoly fejfájással küzd. Épp olyannal, amilyennel John is küzdött egy marék aszpirinnel korábban.

– Elmondaná, kérem – kezdte Catcher –, hogy hol volt az elmúlt héten?

– Persze! – Az asszony a kezeit tördelte. – Tudják, szegény húgom beteg lett, hozzá utaztam el. Angliában lakik egy kis városkában, Suffolkban. A neve Aldeburgh.

John észre sem vette, hogy Catcher mikor vette elő azt a kis fekete noteszt, de most ott volt a kezében és lejegyzett bele valamit.

– A húgáé? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– A városé – morogta John türelmetlenül, majd visszafordult a meglepetten pislogó nő felé.

– Igen, szóval Aldeburgh, a városka. Kedves hely. Ott él a húgom, és úgy volt, hogy az ünnepek alatt maradok. De hazajöttem, amint megtudtam, mi történt itt.

Szinte kellemetlen volt figyelni az asszony zavarát, ezért John inkább intett, hogy üljenek le az első padba. Mrs. Milford azonnal kapott az alkalmon, szinte örült, hogy végre helyet foglalhat. 

– Mi az ön dolga a templomban? – kérdezte John.

– Ami egy gondnoknak általában. – Mrs. Milford megeresztett egy aprócska mosolyt. – Én felelek a templom nyitva és zárva tartásáért, a takarításért, a felszerelésekért, mindenért tulajdonképpen. Fishburne tiszteletes mindig besegített nekem, néha már olyan volt, mintha ő is gondnok lenne itt.

– Valóban?

– Igen. Kissé furcsálltam is néha, de egyszer elmesélte, hogy szeret idebent lenni. És nagyon szerette a magányt is, ezért sokszor volt, hogy ő zárt helyettem.

– Ez milyen gyakran fordult elő? – Catcher ismét lejegyzett valamit a noteszébe.

– Vasárnaponként például. Olyankor mindig itt maradt hosszú órákra is az esti mise után. Én olyankor korán elmentem, ő zárt mindent. – Mrs. Milford elgondolkodva meredt maga elé, mivel azonban senki sem szólt közbe, folytatta. – Vezekelt. Mindig azt mondta, hogy oka volt annak, amiért Isten ezt a büntetést szabta ki rá, és vezekelt minden áldott vasárnap.

– A büntetés alatt pontosan mire célzott? – kérdezte John.

– Tudja maga jól! – intett Mrs. Milford a kezével. – A vádakra, meg a bíróságra. El tudja képzelni, mit jelenthetett mindez annak a szegény embernek?

– Én csak azt tudom elképzelni, hogy ennyi vádnak bizonyára volt valamiféle alapja is. Az ilyen nem születik csak a semmiből.

– Büntetés volt. De nem azért, amiért maguk hiszik. Fishburne tiszteletes sohasem bántott volna gyerekeket, sőt, senkit.

Catcher felállt, tett néhány lépést az oltár felé, a tekintete végigfutott a feszületen.

– Akkor miért kapott büntetést? – kérdezte.

– Nem tudhatom, ezt sosem mondta el. Magának való ember volt, ami azt illeti.

– Én mégis úgy látom, hogy maguk elég közel álltak egymáshoz – állapította meg John.

– Csak annyit tudok, amennyit elmondtam.

John előredőlt, a könyökével a térdeire támaszkodott. Kavargott a gyomra egy kissé, de sikerült legyőznie a pillanatnyi rosszullétet. Catcher vette át tőle a szót.

– Tehát amikor ön elutazott, lényegében Fishburne tiszteletes felelt a templomért. Hiszen ön nem volt itt, és ő egyébként is szeretett itt tenni-venni. Felteszem, voltak saját kulcsai is.

Mrs. Milford bólintott.

– Voltak. Az enyémeket a lakásomon hagytam, amikor elutaztam, de most itt vannak velem.

John felnézett, de az arcát beletemette a tenyerébe.

– Fishburne kulcsait megtaláltuk a sekrestyében, azok sem hiányoznak.

– A gyilkosnak nem volt rájuk szüksége – szólt Catcher. – Neki csak az kellett, hogy a tiszteletes egyedül maradjon.

– Ismerte a szokásait.

– Megfigyelték őt.

– Ahogy önt is, Mrs. Milford.

Az asszonyt szinte sokként érte ez a kijelentés, a szemei elkerekedtek, és John egy pillanatig attól félt, a pad alá ájul.

– Úgy érti, a gyilkos? – Az asszony hangja most szinte suttogássá halkult.

– Sajnálom, Mrs. Milford, nem akartam magára ijeszteni. – John fél kézzel megérintette az asszony vállát. – Nem kell aggódnia, ön nincs veszélyben, nem is volt. De a gyilkos minden valószínűség szerint magát is és a tiszteletest is megfigyelés alatt tartotta, hogy mindenről tudjon. Például arról, hogy maga elutazik, és hogy vasárnap este a tiszteletes egyedül lesz itt.

Catcher hirtelen mozdulatokkal lépett a vérfoltos márványlapokra.

– Gondolom, Fishburne nagyjából itt vezekelhetett. Ez a hely pont tökéletes, szemben van az oltárral, éppen középen. Én biztosan itt csinálnám. Talán térdre borult és imádkozott. Itt lephették meg őt.

Catcher jobb kezét a magasba emelte a feje mellett, egészen úgy, mintha kést szorongatott volna az ujjai között.

– Mit csinál? – bukott ki John száján a döbbent kérdés, és ezzel sikerült alaposan zavarba hoznia a férfit.

– Hát én csak jelzem, hogy én vagyok a gyilkos. Illusztrálok.

John a szemeit forgatta, aztán csak annyit mondott:

– Ne illusztráljon!

Leeresztett kezekkel Catcher továbbra is az adott ponton maradt. Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna.

– Tudjuk, hogy itt csonkította meg a tiszteletest, miközben az a földön hevert.  Igaz? 

John csak bólintott, Mrs. Milford azonban halkan felnyögött. Egyikük sem hallotta meg, és nem is igazán figyeltek az asszonyra.

– De ez már csak a végén történt – folytatta Catcher. – Előbb végignézte, ahogy az öreg bekattan és telefirkálja a falakat. 

– Persze, ez volt a lényeg, üzenetet kellett hagynia.  Fishburne nem volt más, csak egy báb ebben a hülye játékban.  

– És eszköz. Meg kellett halnia, méghozzá elég brutálisan ahhoz, hogy felkeltse valaki figyelmét. 

– Nem csak valakiét. – John nagy nehezen feltápászkodott és közelebb lépett Catcherhez. – Mindenkiét.  Ezzel magára vonta az egész város figyelmét, de talán az egész államét is.

Mrs. Milford felállt a padról, de nem ment sehová. John azonban otthagyta a többieket, hogy átvágjon a templomon, leszakítson egy sárga rendőrségi szalagot, amit az árkádok között feszítettek ki és egészen a falig sietett, ahonnan még nem tüntették el a tiszteletes által felírt szöveget. 

– Ebben van az üzenete. Itt indult el az egész. Beszél hozzánk, csak meg kell hallanunk.

– Azt mondja, hogy másokat is meg fog ölni. „Learattaték a föld.” – Catcher komótos léptekkel közeledett. – Ez nekem üzenetnek tűnik. 

– Neem, valami… valami nem áll össze. – John ide-oda lépdelve a fal előtt próbálta megtalálni az idézett részt a kusza betűk között, végül diadalittasan mutatott egy picivel a feje fölé. – „Bocsátá azért, a ki a felhőn ül vala az ő sarlóját a földre; és learattaték a föld.” Hogy eddig miért nem vettem észre, a büdös francba!

Mrs. Milford hirtelen termett ott John jobbján, a férfi észre sem vette őt addig a pillanatig, amíg a tekintetük nem találkozott. Az asszony bosszúsan nézett fel rá.

– Bocsánat a káromkodásért – motyogta John, aztán inkább visszafordult a fal felé. – Szóval ez itt a lényeg.

Catcher megrázta a fejét jelezvén, hogy még mindig nem érti. John felsóhajtott.

– Learattaték a föld, igen, de miért? Mert bocsátá az ő sarlóját a földre. Mert Isten learatja a bűnösöket az ő sarlójával. És tippeljen, ki a mi sarlónk?

– Isten harcosának képzeli magát? – Catcher zavart félmosollyal olvasta a sorokat újra és újra. – Ez…

– Elmebeteg – fejezte be helyette Mrs. Milford, aki pislogva ácsorgott a két férfi mellett.

– Ahogy mondja. Elmebeteg.

– Ő biztosan nem látja annak magát. – A templom másik vége felől hirtelen egy női hang szólalt meg. – Az ő kis világában ő inkább valami szent.

A nő lépteit elnyelte a folyosón végigfutó puha vörös szőnyeg, de ahogy kilépett a márványra, a körömcipője hangosan kopogott. Magas volt, karcsú, szőke haját kontyba fogta, és mindehhez hófehér kosztümöt viselt. Kifejezetten elegáns volt a többiekhez képest és fiatal, még harminc éves sem lehetett. Ahogy odaért hozzájuk, kezet nyújtott Catcher felé, aki a legközelebb állt hozzá.

– Elisabeth Katz, szolgálatukra. 

– Aaron Catcher, örvendek… de kicsoda maga, ha meg nem haragszik?

– A hölgy a Columbia Egyetem vallástudományi tanszékéről érkezett. – John mosolyogva szintén kezet fogott a nővel, aki bólintott. – John Downey, velem beszélt telefonon ma reggel.

– Keresztény ikonográfiával és szimbólumokkal foglalkozom főleg, emellett pogány törzsi vallásokkal és átlagban a vallásszociológiával. Elnézést, ha kissé túlöltöztem a találkozóhoz, de egy konferenciáról jövök. Mágia az állami és magánszférában. – Elisabeth kimérten végighordozta a tekintetét a vérnyomokon és undor ült ki az arcára. – Tudja, Downey hadnagy, nem szoktam rendőrségi ügyekben konzultálni és még sosem jártam bűnügyi helyszínen sem. Nem beszélhetnénk valahol máshol?

– Azt gondoltam, jobb, ha látja maga is. Ez azért nem mindennapi.

– Miért engem hívott?

– Berkley professzor ajánlotta magát. Régebb óta ismerem, ezért megbízom a döntésében. Azt mondta, többre megyek az ön fiatalos meglátásaival és gyors észjárásával, mint az ő, és most idézem, megfáradt agyával. Bár szerintem diszkréten csak le akart rázni.

– Sikerült! – Elisabeth fintorgott. – De ha a professzor irányította hozzám, akkor biztosan jó oka volt rá. Szóval, mit kell tudnom erről az… egészről?

Nagyjából egy órával később már egy kávézóban ültek, és Elisabeth Katz sokkal felszabadultabbnak látszott ebben a környezetben. A templom falai között kifejezetten ingerültnek tűnt, mint aki bármelyik pillanatban faképnél hagyhatja a két nyomozót, itt viszont még mosolyogni is hajlandó volt. 

Egy kis asztalnál ültek közvetlenül az ablak mellett, amin zöld girlandok lógtak, mellettük nem sokkal egy feldíszített, alacsony karácsonyfa állt. 

– Egy kicsit korán kezdik – jegyezte meg John a díszítésre sandítva, amikor egy pincérnő majdnem elsodorta a fát.

– Sosem lehet elég korán kezdeni – mosolygott Elisabeth, miközben nagyot kortyolt a kávéjából.

Előttük az asztalt beterítették a fényképek. John kicsapta Fishburne boncolási jegyzőkönyvét és a Sanders-féle halottszemle jelentését – nem törődve azzal, hogy ez kissé szabályellenes. A telefonján rajta volt a videó is, de Elisabeth szigorúan kijelentette, hogy nem hajlandó még csak belenézni sem. Ami viszont nem sikerült, mert John elé tolt egy, a videóból kimerevített képet; ezen jól látszott a gyilkos maszkja. Elisabeth sokáig elnézegette ezeket anélkül, hogy bármit is szólt volna, csak hallgatta John beszámolóját, aztán kiitta a kávéja maradékát.

– Ahogy azt maguk is mondták a templomban – kezdte végül –, valamiféle prófétának képzelheti magát. Ez önmagában nem túl izgalmas az én szemszögemből nézve. Az viszont, hogy megjelenik itt a kos, az már sokkal inkább az. A kos, bár inkább a kecske, ami ezen a rajzon is van – itt Elisabeth a borítékban talált pentagram képére bökött – egész sok mindent jelképezhet, és meglepődnének, hogy hány vallásban szent állat. Mondjuk a skandináv mitológiában Thor istené vagy Artemiszé a görögben. Jelképezhet mondjuk termékenységet vagy életerőt, de ott vannak a szatírok is, ami már inkább a bujaság. A római Lupercalia ünnepen feláldozták őket, ott is az életerő szimbólumai. Hallottak már az egyiptomi mendészi kosról? – Erre mindkét férfi szinte egyszerre csóválta meg a fejét. – Hérodotosz írta meg, miszerint Héraklész addig-addig nyaggatta Zeuszt, hogy látni akarja őt, amíg Zeusz kecskebőrbe bújt, így tréfálta meg Héraklészt. Aztán egyiptomiak azonosították Zeuszt az ő Amon istenükkel, aki így a mendészi kos formájában is megjelent. Ezt később próbálták összefüggésbe hozni a Sátánnal is, mivel ez a kecske leginkább elterjedt jelentése. Sokszor valamiféle negatív dologhoz kapcsolódik. Az Ótestamentumban is ott van, mint pogány bálvány, és megint ott tartunk, hogy ő maga a nagybetűs Gonosz. 

Catcher a homlokát ráncolva hátradőlt a székén, a kezébe vett néhány képet és azokra meredt.

– Ez hogy jön össze a kereszténységgel? A Bibliából idéz, szent harcosnak vallja magát és sátáni maszkot visel?

– Én úgy gondolom, hogy elbújik mögé. Ha van egy ilyen jelképe, ami mögé elrejtőzhet, akkor szabadságot kap. Ha pedig a tetteit alátámasztja a Biblia is, akkor a határ akár a csillagos ég! – Elisabeth széttárta a kezeit. 

– De nem az én városomban – közölte John szárazon. – Gondolja, hogy ezért kell neki a maszk? A nyilvánvalón kívül, hogy ne lássuk az arcát.

– Tudja, ez érdekes. Az előbb említett egyiptomi Amon egyik neve ugyanis Az Elrejtett Lényeg. Amon maga volt a láthatatlan, rejtett titok. Azzal, hogy elrejti az arcát, magát rejti el. Úgy értem, hogy a valódi énjét. Ez a maszk olyan, mint egy rituális eszköz, átalakul valaki mássá. Vagy inkább valamivé.

– Démonná? – kérdezte Catcher. – Egy istenné?

– Talán. – Elisabeth elgondolkodva kibámult az ablakon. – A mendészi koshoz, meg ehhez az egész negatív jelentéshez hozzájön még Baphomet, amit maga a pentagram jelképez. Róla mit tudnak? Láttam itt valamiféle német cikket… tehát a nevével már találkoztak, ugye? De tudnak is róla valamit?

Catcher és John összenéztek, majd Elisabethre, jelezvén, hogy lényegében semmit. 

– Ez a szimbólum eléggé összetett – kezdte Elisabeth. – Főleg a sátánisták jelképe, a Sátáné. – A nő előhúzott egy tollat a táskájából, aztán Catcher fekete jegyzetfüzete felé bökött. – Szabad? – És miután Catcher intett, hogy igen, Elisabeth gyorsan lerajzolta, miről is beszél valójában.

Ugyan az a pentagram volt, a közepén valamiféle fejjel – Elisabeth gyatra rajztudását minősítette, hogy John csak sokára ismerte fel, hogy az egy kecskefej. Ő azonban különböző írásjeleket is mellé biggyesztett.

– Kapcsolják a mendészi koshoz, a babiloni „bahu mid” kifejezéshez, ami beavatást jelent, és még sok dologhoz, de Baphomet eredetileg egy középkori bálvány volt. A templomos lovagokat vádolták meg azzal, hogy imádták őt, és ez persze büntetést vont maga után, hiszen pogány bálványról beszélünk. Végül aztán Anton LaVey segítségével lett jelkép, de nem hiszem, hogy itt szoros kapcsolatra kellene gondolni a gyilkos és a sátánizmus között.

– Maga szerint lehetséges, hogy Baphometnek hiszi magát? Vagy az antikrisztusnak? Vagy nem tudom, valamilyen gonosz lénynek? – kérdezte Catcher.

– Talán a Sátán mögé akar elbújni. – John előredőlt a székén, az ujjait összekulcsolta az asztalon. – És tényleg csak elrejti magát.

– De annak nincs értelme – horkant fel Catcher. – Hogyan jön össze maga szerint ez a vallási buzgóság meg a Sátán? Ha Isten prófétája, akkor ő jófiú. A Sátán… hát ő meg nem az.

Amíg Elisabeth próbálta elrejteni a mosolyát, addig John homlokráncolva nézett a nyomozóra. Catcher erre megvonta a vállát, és megkérdezte: – Miért, nem?

– Olvasta maga a Bibliát? – kérdezte John. – Lucifer nem valami semmiből termett gonosz és nem is démon, ahogy a hollywoodi horrorokban szokott megjelenni. Ő Isten egyik angyala volt, akit letaszítottak a Mennyből. Vannak, akik úgy tartják, hogy a Sátán az isteni akarat egyik megnyilvánulása, nem pedig egy Istennel szembeállított valami. 

Elisabeth vetett egy kérdő pillantást Johnra, de aztán inkább Catcher felé fordult.

– Ebben az aspektusában démonként is lehet Isten harcosa. Szerintem tudatosan választotta ezt a szimbólumot, hogy elrejtőzzön mögé. Mégiscsak nagyobb félelmet tud kelteni így, mint egy Armani zakóban. – Amikor Catcher és John felvont szemöldökkel néztek rá, Elisabeth felnevetett. – Maguk mondták, hogy jól öltözött fickó! De nem adhatja önmagát, ráadásul egészen új szerepkörbe állítja ezt az ő maga által alkotott Gonoszt, hiszen bosszúálló és vérszomjas. Egyelőre ennyit tudnék mondani róla, de mélyebben is beleásom magam a témába. – A képek felé bökött. – Kaphatnék másolatot azokról az idézetekről, amelyeket eddig használt?

– Nyomozati anyag, amit nem adhatok át, sajnálom! – John kihúzta magát, aztán színpadiasan elfordult. – De hogyha ön elpakolja őket, amíg én nem figyelek, az egészen más.

Elisabeth ezen elmosolyodott, és ugyan habozott egy kicsit, de végül a táskájába süllyesztette az anyagot, amire szüksége volt. Mikor a tekintete ismét találkozott Johnéval, a férfi szigorúnak tűnt.

– Ugye nem kell figyelmeztetnem, hogy mi lesz a következménye, ha kiadja őket a kezéből?

– Ne aggódjon, hadnagy! 

– Csak Berkley professzor miatt bízom meg magában, ezt ne felejtse el!

– Talán az ügy végére ez megváltozik. – Elisabeth rákacsintott Johnra.

Egy pincérnő lépett az asztalukhoz, hogy elvigye az üres bögréket és érdeklődjön, hogy kérnek-e még valamit esetleg. Mindannyian a fejüket rázták, John pedig kipakolta a cigarettáját az asztalra.

– Kiadnak valamilyen sajtóközleményt? – Elisabeth magához vette a kabátját. 

– Nem – felelte John. – Azt sem tudjuk, mi alapján válogatja ki az áldozatait. Eddig még nem találtunk köztük kapcsot a bűnösségen kívül.

– Hát, sok sikert! – A nő felállt, indulásra készen. – Hamarosan jelentkezem, de ha addig kellenék, hívjon. Most, ha nem haragszanak, mennem kell.

John is felállt, hogy kezet foghasson Elisabeth-tel.

– Nagyon köszönjük a segítségét, Ms. Katz! Jelentkezni fogunk!

– Ebben biztos voltam.

Azzal Elisabeth Katz kisétált a kávézóból.