Jel. 6,17*

 

*Jelenések Könyve 6,17: "...mert eljön az ő haragjuk nagy napja, és akkor ki állhat meg?"
Ezt a novellát még korábban írtam egy pályázatra, aztán végül most itt kötött ki, és talán jobb helye lesz, mint a fiók aljában. 
Nem hosszú, és... apokaliptikus?

Típus: novella
Besorolás: dráma
Korhatár: -
Figyelmeztetések: -

Íródott: 2018 
Karakterszám: 5 682

Helló, a nevem Zachy Monroe, és elpusztítottam az emberiséget. Oké, még nem teljesen, de már csak percek kérdése az egész, azt hiszem. Nem is tudom, kinek írom ezt a levelet vagy emlékiratot vagy mit. Talán egy kicsit megbántam, amit tettem, és abban bízom, hogy maradnak majd túlélők. Szeretném, ha tudnák, hogy én tettem, bár igazából nem lesz jelentősége, mert én biztos, hogy akkor már sehol sem leszek.

Így történt:

Kiharcoltuk, hogy Isten elforduljon tőlünk, emberektől. Ez éppen öt éve történt, a harmadik világháború küszöbén. Kölyök voltam, gimibe jártam és a csajok melltartója volt az egyetlen, ami foglalkoztatott. Aztán megjelentek a háborús szórólapok, az egymásra mutogatás és a fenyegetőzések, és hiába hajtogatta minden nagyhatalom, hogy mindent megtesznek a háború elkerülése érdekében, tudtuk, hogy fogcsikorgatva várják, hogy végre lebombázhassák egymást.

Le is bombázták.

Sokat olvasgattam korábban a világháborúkról, meg háborús bűnösökről, okokról és indokokról, meg ki tudja még, mikről, mert az iskolában kötelező volt, és hát azt vártam, hogy ez is majd olyasvalami lesz, csak koncentrációs táborok nélkül. Egyetlen dologgal nem számoltam viszont azokon az éjjeleken, mikor a paplanom alá rejtőzve rettegtem a ránk váró támadásoktól; hogy mekkorát változott a világ 1945 óta.

A III. világháború mindössze néhány hétig tartott, és miután az atombombák elpusztították a fél világot, a rengeteg üvöltözés, fájdalmas sikolyok és dühös ordítások után hirtelen csend lett. Az a fajta, ami túl mély ahhoz, hogy az ember megtörhesse, és még az állatok is megérzik a súlyát. Bárhová mentem, zúgott a fülem a bántó némaságtól. Se tévé, se rádió, se tülkölő autók, se síró csecsemők, semmi. A kipusztulás szélére sodortuk magunkat, szóval lássuk be, az én szerepem ebben a történetben igazából elenyésző. Bár ez még csak a kezdet volt.

Anyámmal minden héten templomba kellett járni a háború előtt, és sosem érdekelte, hogy untam-e vagy sem, a zsoltárokat fejből tudtam, és sokszor együtt mondtam a szöveget a pappal, csak hogy el ne aludjak a padban. A dohszagot szerettem, az a vasárnapok illata volt, amit a füst és a por váltott fel 2021 után. A templomunk tetejét letépte egy bombatámadás, az eső így mindig beesett és minden elkorhadt odabent, de azért még sokan visszajártak imádkozni. Anyám a robbantások alatt eltűnt, én meg messzire elkerültem azt a helyet. Nem értettem soha, minek kántálnak imákat olyan buzgón az emberek, néha kifejezetten dühített, hogy egy láthatatlan és tudhatatlan entitástól várnak segítséget, egészen az Eljövetel Napjáig.

Akkor már majdnem tizennyolc voltam, és Európában éltem egy gyermekmentő szolgálati csoporttal, amolyan árvaházféle volt az egykori Párizsban. Egy kevéssé lepusztult épületet választottak ki számunkra, amit „berendezhettünk” az összeguberált vackokkal. Lopással és szeméttúrással tartottuk fenn magunkat. A kormány biztosított nekünk némi pénzt, de abból nem futotta felújításokra vagy olyan luxusra, mint a fűtés – a háború utáni telek olyanok voltak, akár a pokol. Amit összehordtunk fát, az semmire sem volt elég. Legalább negyvenen voltunk, ráadásul sokan megbetegedtek, úgyhogy a pénz inkább gyógyszerre kellett. Aztán a támogatás megszűnt és magunkra maradtunk. Ezt az Eljövetel Napjának reggelén tudtuk meg, amikor az egyik nevelőnk az épület előtt ült és zokogott. Az arcára szinte ráfagytak a könnycseppek, január volt. A karácsony nyom nélkül jött és ment el, nem foglalkoztunk vele. Szenteste persze összeültünk imádkozni, aztán megemlékeztünk a szebb napokról, és kivételesen mindenki kapott vacsorát is – egyébként nem mindig jutott. Szóval Emily, emlékszem még, hogy így hívták, Emily Watts ott zokogott a macskakövön ülve. Rá akartam szólni, hogy kelljen fel, mielőtt felfázik, de mindegy volt, mert tudtam, hogy a tüdeje úgyis elviszi pár napon belül. A rengeteg hamu és por, amit beszívott nem tett jót az asztmájának, a hideg meg pláne.

-          Megvonták a támogatásunkat.

Igazából nem kérdeztem tőle semmit, magától mondta el. Csak ennyit. Tudtam, hogy ez mit jelent, de nem foglalkoztam vele, mert egyébként sem kaptunk sok pénzt, semmire nem mentünk vele.

Az Eljövetel Napja nevet később találta ki valamelyik nagyfejű politikus; kreatívan az égiek eljövetelét jelentette.

Angyalokét. Azt hiszem. Nem értek én az ilyesmihez, de hirtelen jelentek meg a semmiből. Az egyik pillanatban még a tél utolsó, csálé hóemberét építgettem pár gyerekkel, a másik pillanatban meg már ott álltak körülöttem, és elolvadt még a hó is. Fehérek voltak, mintha sosem érte volna a bőrüket napsütés, a ruhájuk szegényes és persze fehér. Szinte világítottak a mi szürke, megkopott világunkban. Az egyikük rám nézett; kopasz volt, magas és szikár (mind azok voltak), a szeme arany színben izzott (mindnek izzott), és arra gondoltam, ha valódi arany lenne, abból rengeteg ételt vehetnék. Csak ki kéne vájni.

Ők meg sem szólaltak, csak bámultak rám, ránk, mindannyiunkra. Közelebb léptem, mert meg akartam volna érinteni őket (a szemüket), és akkor tudtam, hogy azt várják, hogy kérjek tőlük valamit. Hiszen az angyaloktól kérni kell, nem? Imádkozni hozzájuk, hogy segítsenek rajtunk. Hogy tegyék jobbá a világunkat. Hogy mentsék meg a világunkat, amit gyűlöltem. De talán, talán most kérhetnék valamit, amit valóban teljesítenek is. Véget vetnek a borzalmaknak, az éhezésnek, és az a kölyök, aki most rothadó húsú sebhelyekkel hever bent a kórháznak bélyegzett épületben hálás lesz nekem. Mert meg tudom menteni.

-  Meg tudnak minket menteni ugye?

Nem szólaltak meg, de az egyikük mintha halványan bólintott volna. (Csak képzeltem.)

      - Akkor kérem, el tudnák pusztítani a világunkat?

Ha sikerül, ne felejtsem el megköszönni nekik.