Oké, tudom, picit várni kellett rá, de aki még velem tart, annak tessék csemegézni a folytatásból!
A kihallgatóterem előtt John ott találta Catchert; az már várt rá, miután Kathy Morrist egy járőr elvezette. Zsebre tett kézzel állt, látszólag törte valamin a fejét.
– Minek kellett a fickónak a telefon? – kérdezte, ahogy elindultak a folyosón.
– Nyilván azért, hogy ne a sajátját használja – felelte egykedvűen John.
– Nyilván. De miért vesződött ennyit a nővel, ha simán el is lophatta volna vagy vehetett volna egy olcsó, eldobható mobilt is.
– Jó kérdés. Talán… – John elhallgatott, hogy végiggondolja ezt a talánt, ám Catcher közbevágott.
– Talán másra akarta terelni a gyanút.
– Ennek nincs értelme. Tudnia kellett, hogy ellenőrizni fogjuk a számot és így eljutunk Kathy Morrishoz.
– És talán épp ez volt a cél. Azt akarta, hogy felfigyeljünk rá.
John megtorpant.
– Maga szerint lehet, hogy üzenni akar nekünk ezzel? De mit? Hogy a nőt is ki fogja nyírni?
– Nem t’om. De nem árt, ha a nő rendőri védelmet kap, ahogy Craig is kapott.
– Apropó, telefon! – John a nadrágzsebéből előhúzta a mobilját, aztán megütögette kicsit, mielőtt a képernyő világítani kezdett volna. – Valaki keresett nem rég.
Valóban, két nem fogadott hívása volt, meg egy üzenete. Ez utóbbi röviden csak annyiból állt; „Ne felejtse el a csokit!”. Annie-től jött nem sokkal korábban. John morgott valamit arról, hogy „megint nem működik ez a szar”, meg hogy „falhoz fogom egyszer vágni, az hétszentség!”, aztán elsüllyesztette a telefont a zsebében. Mosolyogva fordult Catcherhez.
– Mit derített ki az áldozatokról? – Közben tovább indult.
– Nem sokat. Igazából… semmit. Megpróbálok kapcsolatba lépni még eggyel, mert sikerült megszereznem az új lakcímét, és…
– Majd később megpróbálhatja. – John közbeszólt. – Most dolgunk van.
– Hová megyünk?
– Vásárolni.
Mivel nem találtak parkolót, John kitette az elakadásjelzőt, és megállt az út szélén nem törődve a mérgesen dudáló autókkal. Lehúzta az ablakot, hogy rágyújthasson, Catchert pedig beküldte a boltba. Amikor a fiatal nyomozó visszatért egy tábla csokoládéval és egy adag értetlenséggel, John továbbindult.
– Kész a boncolási jegyzőkönyv – magyarázta. – Gondoltam, kíváncsi, mit sikerült kideríteni a testről. Bízzunk benne, hogy most okosabbak leszünk.
– Remélem, hogy sokkal okosabbak. Mert most semmink sincs.
John vett egy éles jobbra kanyart, csak aztán nézett Catcherre, aki erre folytatta.
– Higgye el, uram, ezeknek halvány fogalmuk sincs az egészről. Alibijük is van, ellenőriztem. Nem őket keressük.
– Hát, van még egy versenyzőnk.
– Sandra McCarthy – bólintott Catcher. – Ha egyáltalán utol tudjuk érni. Senki nem tud róla semmit.
– Kellemesen gyanús. – John elmosolyodott.
– És maga mire jutott az érsekkel?
– Erről az emberről pszichológiai tanulmányt lehetne írni az álszentség ötven árnyalata címmel.
Catcher hátravetett fejjel és lehunyt szemekkel ült, de erre felnevetett. Mielőtt azonban bármit is kérdezhetett volna, John folytatta.
– Foggal-körömmel védi Fishburne-t, aki az ő véleménye szerint nem volt más, csak egy szegény, megtévelyedett Isten báránya.
– Szóval semmink nincs – ismételte magát Catcher.
– Rohadtul semmink.
Hűvös volt, és Catcher összébb húzta magán a zakóját, de persze, ez sem segített. Dideregve nézett körbe. Ahogy a tekintete összetalálkozott Johnéval, elkapta, aztán visszasandított rá, végül megint inkább a környezetét kezdte pásztázni.
– Befejezné? – morrant rá John.
– Csak… feszélyez ez a hely, uram.
– Nem járt még hullaházban?
– De. Néhányszor. És mindig feszélyezett.
– Szedje össze magát!
Hirtelen és egyszerre fordultak hátra, ahogy a kétszárnyú ajtó nyikorogva kivágódott mögöttük. A helyiség széles volt, mégis zsúfolt a boncasztaloktól és műszeres szekrényektől, a hűtőktől, de főleg a tiszteletes tetemétől, ami éppen középen hevert.
Annie McDowell fáradtan lépett be az ajtón, a kesztyűit menet közben húzta fel. Kék orvosi köpenyt viselt, a haja ki sem látszott a sapkája alól. Szájmaszkja a nyakába kötve lógott, most levette és egy üres asztalra dobta. Catcher ökölbe szorította a kezeit, mert őszinte késztetést érzett, hogy odalépjen és megigazítsa, mielőtt lehullik a földre.
John elmosolyodott. Szó nélkül kihúzta a csokoládét a kabátja belső zsebéből, hogy átadhassa a nőnek, aki homlokráncolva nézte őt.
– Ajánlom, hogy mogyorós legyen!
– Az – somolygott John, és halkan felnevetett, amikor Annie elvette az édességet. Csak aztán fordult ismét feléjük, hogy gondosan eltette kincsét a köpenye zsebébe. Catchert kezdte méregetni. – Találkoztunk már, bogaram?
– A nevem Aaron Catcher. – A férfi kezet nyújtott.
– Brooklynból. – Annie csak egy kérdő pillantást kapott, úgyhogy folytatta. – Ismerem a nagybátyját. Annie McDowell. – Végül kezet rázott Catcherrel, még egy mosoly félét is megeresztett felé. – Nos, uraim, miféle meglepetésük van a számomra?
– Hölgyeké az elsőbbség. – John várakozón lépett a tiszteletes mellé, aki lehunyt szemekkel meredt a plafonra, a mellkasán húzódó ipszilon vágás sötét vonala rikított a hófehér bőrön.
Annie megkerülte az asztalt, hogy szembe állhasson a nyomozóval, majd intett Catchernek, hogy bizony szíveskedjék ő is kissé közelebb jönni.
– Valószínűleg egy egyszerű fejszével csonkították meg. – Annie a karokra mutatott. – A jobb volt az első, az még precíz és szép vágás. A balon azonban már látszik, hogy a tiszteletes ellenkezett. Ferde vágás, nem sikerült elsőre leválasztani a kézfejet. A testen itt-ott vannak kisebb sérülések, de ezek jószerével csak horzsolások a földön való kúszástól. A felkaron, ott – intett a halott válla felé a nő – tűszúrás nyoma van. Erősen beledöfték a húsba. Küzdhetett ellene, a tű beletört a sebbe. De! – Annie elmosolyodott.
– Van de?
– Mindig van de.
A gurulós asztalka kerekei megcsikordultak, ahogy a nő könnyedén odébb lökte. Leemelt róla egy nagyítót és a tiszteletes bal karjához lépett.
– Ez egy kéznyom? – John fellelkesülve vette el a nagyítót Annie-től, hogy jobban megvizsgálhassa az egyébként szépen kirajzolódó lilás foltot.
– Ne álmodjon ujjlenyomatról, bogaram, mert az nincs. A rohadék kesztyűt viselt.
– Eegen, látom a nyomait. Ez… talán motoros kesztyű?
– Nem hiszem, de valószínűleg bőr. A varrása alapján talán be lehet azonosítani, viszont nem lesz egyszerű.
– Több mint a semmi. – Amikor Catcher megszólalt, a többiek olyan meglepetten pislogtak rá, mintha csak akkor tudatosult volna bennünk, hogy beszélni is tud.
– Mindent elküldtem a laborba, a tűdarabkát, vérmintát, pár hajszálat, amit a ruhájáról szedtem le. Most maguk jönnek.
– Ennyi? – John felkapta a jelentést az asztalról és belelapozott. – Krónikus betegség?
– Láncdohányos volt. Akarja látni a tüdejét? A magáé is ilyen fene gyönyörű! – John a megjegyzésre egy mosollyal reagált. – Ezen kívül semmi. De mégis mit akar tőlem, Downey? Hogy húzzak ki egy cetlit a seggéből, rajta a gyilkos nevével?
– Például.
– Inkább halljam végre a maguk álláspontját!
Annie karba fonta a kezeit, várt. Catcher egy pillanatra zavarba jött, ahogy két szempár szegeződött rá. Sietve kivette a levágott kézfejekről készült fotókat egy üres boncasztalra, majd intett Annie-nek, hogy nézze meg őket.
– Ezeket találtuk Brooklynban. Egy totemoszlopot állítottak fel neki, azon voltak. A legtetején.
– Könnyebb dolgunk lesz, ha megkapjuk a nyamvadt DNS elemzés eredményeit. – A nő felemelt két képet, a holttesthez lépett velük. Közelebb hajolt a megcsonkított kézhez, hol arra, hol pedig a képre pillantott. Hosszú pillanatokat töltött el így, szótlanul. Aztán egészen halk volt a hangja. – Ezt így elég nehéz megállapítani, de a vágások alapján könnyen elképzelhető, hogy…
– Hogy? – Miután a nő nem volt hajlandó felelni, Catcher megismételte. – Hogy…?
– Jöjjenek csak ide, fiúk!
A két férfi egyszerre lépett Annie mellé, kíváncsian próbálták követni a tekintetét.
– A jobb karján, itt a csuklónál van egy hosszú régi heg. Látják? Ha megnézik a képet, látszik, hogy a heg néhány milliméternyit még folytatódik a hüvelykujj felé.
– Akkor ezek tényleg Fishburne kezei? – ráncolta a szemöldökét Catcher. Olyan mélyen belehajolt a képbe, hogy Annie arrébb lépett mellőle.
– Ez fiúk olyan, mint egy groteszk puzzle.
A cipőtalpak monoton kopogása visszhangot vert az üres folyosón. Catcher próbált halkabban lépkedni, közben pedig nem lemaradni John mögött. Kifelé igyekeztek a kórházból.
– Ms. McDowell mindig… tudja, ő mindig… ilyen? – kérdezte néhány perc csöndes menetelés után.
– Mrs. McDowell – felelte John nyomatékosítva az előtagot. – És igen. Mindig. Jobb, ha vigyáz vele, mert most még jókedvében volt.
– Aha, oké. De akkor mégis milyen, ha rossz napja van?
– Soha ne akarja megtudni! – John halkan felnevetett.
A kinti levegő hűvösen csapott az arcukba, amikor kiléptek a főbejáraton. Az utcai lámpák már mind égtek, pedig a nap még ott lógott az ég alján. John egyenest a kocsihoz indult, ám Catcher megtorpant.
– Nem jön? Elviszem.
– Öhm, nem. Tudja, arra gondoltam, hogy én inkább… meginnék valamit. Ha gondolja… nincs kedve csatlakozni?
John előhalászta a kulcsokat a kabátja zsebéből, de nem nyitotta ki az ajtót.
– Köszi, de kihagyom. Focimeccsünk lesz, a tűzoltók ellen játszunk.
– Oké! Hát, akkor holnap találkozunk.
– Biztos ne vigyem el valameddig?
– Lesétálom.
John bólintott, aztán elköszönt, és beült az autóba. Az esőfoltos üvegen át még végignézte, ahogy Catcher eltűnik a sarkon, aztán beindította a motort, és kifordult a főútra.
¬
***
A reggeli újság gyűrötten és megviselten hevert a konyhapulton. Lincoln pontosan kétszer olvasta át az egészet, szavanként rágta át magát rajta, a lehető legalaposabban megvizsgálva az egészet. De miután semmit nem talált benne, ami érdekelhette volna, félre dobta. Lustán látott neki a teafőzésnek. Komótosan a márványlapra tette a hófehér, tölcsérformájú virágfejeket, amik most kissé ugyan kókadtnak tűntek, de még egészen frissek voltak. A kés pengéjén megcsillant a konyhai lámpa éles fénye. Lincoln könnyedén feldarabolta a szirmokat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve mellé tett még egy-két levelet is, amit közvetlenül a cserépben lévő növényről szakított le. Teáskannát vett elő, hogy mindezeket beletehesse, aztán némi vízzel együtt feltehesse a tűzre forrni, de Teddy megakasztotta a folyamatot. A konyhapult mellett ácsorgott lehajtott fejjel, érdeklődőn figyelte bátyja ténykedését.
– Jól vagy? – kérdezte Lincoln. Csak egy bizonytalan bólintás volt a válasz. – Hosszú nap lesz a mai.
Teddy ujjai a pult szélén matattak, mintha ki akarta volna kaparni a márvány erezetét. Nem szólalt meg, ezért Lincoln kissé élesebben ismételte meg a kérdést, ám úgy tűnt, ezzel sem éri el a célját.
– Teddy, jól vagy?
A tekintet, ami rászegeződött, kísértetiesen ismerős volt, és mégis annyira ismeretlen. Jéghideg a valószerűtlenül világos íriszektől, és forró a benne kavaró érzelmektől. Lincoln magát látta az öccsében; ugyan azt a magas arccsontot, a már-már férfiatlanul telt ajkakat és olajfekete hajat, de mégis, mintha egy idegent nézett volna. Ikrek voltak, Lincoln mindössze négy perc tizenhét másodperccel volt idősebb.
Teddy most felhúzta a vállait, a szája szélén egy aprócska grimasz jelent meg. Láthatóan feszengett.
– Minden oké? – kérdezte Lincoln.
– Minden oké. – A hangjuk egyformán mély volt.
A tűzhelyen fellobbant a láng, a víz pedig hamarosan forrásnak indult. Teddy a kanapéra telepedett a nappaliban, ahonnan tökéletesen láthatta bátyját a pult mögött. A boltívbe épített spotlámpák fényében Lincoln alakja hosszú árnyékot vetett a falra, s ez egyszerre tette őt ijesztővé és magasztossá. Hosszú percek teltek el így szótlanul, sztoikus nyugalomba burkolózva, mígnem a teáskanna jellegzetes sípolása felszakította ezt az éteri csöndet.
A lakás kicsi volt, kettejüknek éppen hogy csak elég, alkalmanként kissé talán szűkös. De Teddy éppen ebben az aprócska kis világban lehetett biztonságban, ismerte a legapróbb zugait is, és őszintén a magáénak érezte; idebent nem félt. Modern, ám szerény építésű lakás volt, ahogy a berendezés is; Lincoln semmin sem változtatott azóta, hogy kibérelte a lakást, a bútorok is ugyan úgy álltak, ahogy a beköltözésükkor találták őket.
A frissen főtt tea illata rögtön belepett mindent, és Teddy ujjai görcsbe rándultak; tudta, mi következik, és tudta, hogy most idebent sem védheti meg semmi. Ahogy megérezte a szagot, menekülni akart, láthatólag nagy erőfeszítésébe tellett ülve maradnia. A lábait összeszorította, lábfeje idegesen mozgott fel-le, fel-le, a kezeit tördelte, és az alsó ajkába harapott olyan vadul, hogy kibuggyant a vére. Lincoln letette elé a dohányzó asztalra a terebélyes üvegpoharat, amelyben ott kavargott az aranyszínű folyadék. A lámpafény játékosan táncolt a tetején, és Teddy mindig azt képzelte, a nap sugarait zárták bele.
– Tessék! – szólt Lincoln. Öccse mellé ült, a vállára tette a kezét. – Segítesz nekem, ugye, Teddy? Jó fiú leszel.
Teddy ajkai elváltak egymástól, de akármit is akart mondani, a végén visszanyelte a szavakat. Mikor végül bólintott, Lincoln megpaskolta a vállát, aztán a teáért nyúlt, és Teddy kezébe nyomta. Egy hálás mosollyal az arcán felállt, hogy magára hagyja, de csupán egy percre; mikor visszatért, egy fadobozt egyensúlyozott az egyik kezében, a másikban egy hófehér vásznat cipelt. A nappali sarkában álló festőállványra helyezte, ujjaival szelíden végigsimított a vászon felületén, élvezte az érdességét és tisztaságát, majd a dobozból kipakolta a festékeket.
A tea forró volt, nem túl kellemes. Teddy apró kortyokban itta meg lassan és megfontoltan. Mintha ő maga is átérezte volna ezeknek a kortyoknak az értékét, amelyeket valójában csak a bátyja mérhetett fel. Teddy leginkább csak az ital túlcukrozott ízének áldozott.
Később Lincoln is a kanapéra telepedett, a térdeire támaszkodva előre dőlt, aztán nem volt más dolguk, csak hogy várakozzanak. Egy nagy pohár vizet készített az asztalra, és amikor látta, hogy öccse egyre vágyakozóbban tekintget felé, odaadta neki. Az mohón belekortyolt, aztán köhögve visszaadta.
– Hé, lassabban!
Ujjait Teddy csuklójára simította, hogy kitapinthassa egyre gyorsuló pulzusát. A puha lüktetés, ahogy az erekben száguldozó vér minden pulzálással az ő bőrének feszült elégedettséggel töltötte el, de ugyan annyi aggodalommal is. Az asztalon ott hevert egy tégelynyi Narcan, és injekciós tű is volt vészhelyzet esetére, de ez sem nyugtatta meg. Még utoljára ellenőrizte, hogy kikészített-e minden szükséges eszközt, aztán csak várt. Teddy lehunyt szemekkel dőlt hátra, keze még mindig bátyjáéban nyugodott.
Ólomsúlyú fáradtság nehezedett a vállaira. Fel akart ülni, a végtagjai nem engedelmeskedtek, a kezeit egy ismeretlen, leküzdhetetlen erő a párnákhoz szegezte. Teddy magatehetetlenül dőlt vissza. Kinyitotta a szemeit, és a világ felrobbant körülötte. A színek és formák vad tánca elszédítette, ujjaival belemart Lincolnba, aki támogatólag szorongatta a vállait. A kép megvonaglott, az éteri csendbe szép lassan halk neszezés vegyült, feloszlatva a nyugalom illúzióját Teddy elméjében.
Egy magányos, fekete kitinpáncélos bogár araszolt el mellette, lassan (túl lassan), és ő elmerengve figyelte. Mert tudnia kellett, hogy hallucinál, hogy a valóságnak ez csak egy átmeneti, lefejthető rétege, ami hamarosan elrohad majd, de most képtelen volt tisztán gondolkodni. Odatenyerelt és érezte az apró lábak motoszkálását a bőrén. Elfolyt körülötte a tér, csöpögött és ragacsos masszává olvadt, aztán hirtelen minden újra megszilárdult. Túlságosan valóssá és túlságosan élessé vált minden; az érzékei, a színek, a formák, Lincoln érintése a hátán. A pulzusa szaporodott, a levegő pedig megszorult a tüdejében egy pillanatra, kényszerítenie kellett magát, hogy kipréselje onnan. A szája kezdett teljesen kiszáradni. Kétségbeesésében a szíve még rohamosabb tempóban pumpálta a vért, az erei lüktettek egy sámáni dobszó ritmusára, vadabbul és vadabbul, az erei kitágultak, a fülei pedig zúgtak.
Minden csak felfoszló álom és illúzió volt, komplex hazugság.
Bogarak csiklandozták a bőrét, apró kis férgek, a húsát tépték és befúrták magukat az izmok közé. Teddy megvonaglott, undor fogta el, és ki akarta űzni őket onnan, de nem tudta, lehetetlen volt, pedig annyira akarta, muszáj!
Lincoln lefogta a kezeit, mielőtt véresre kaparhatta volna magát. Közben valamit mondott is, a szavak értelme viszont már nem ért el öccse tudatáig.
Egy férfi – szikár és aránytalan testű – a semmiből bukkant fel, egyenesen Teddy gondolatai közül mászott a falra, onnan pedig egészen fel a plafonra, akár egy pók. Végtagjai groteszk módon csavarodtak ki. A teste csupasz volt, és a szája is hiányzott; csak vékonyan vágott szemek és egy csonka orr, mindössze ennyi alkotta az emberi vonásokat nélkülöző arcot. Hófehér íriszei világítottak a szoba félhomályában. A bőre vékony volt, akár a papír; az erei átütöttek rajta, feltárva a vérvörös, izmokat körülölelő hálózatot. A fejét lassan mozgatta, egy ragadozó nyugalmával méregette Teddyt a plafonról lógva. Aztán felállt, hogy fejjel lefelé, közvetlen közelről nézhessen a férfi szemeibe. Kinyitotta nem létező száját: a bőr ettől megnyúlt és felszakadozott, ám csupán egy erőtlen sóhajra futotta tőle. Csontos kezeivel közre fogta Teddy láztól fűtött arcát. Az érintése fájdalmasan hideg volt.
Lincoln felvette a feldöntött csészét a földről, de megcsapta őt a tea kellemetlen illata, ezért eltartotta magától. Közben egyetlen pillanatra sem szakította el a tekintetét az öccséről. Teddy térdei koppantak, amikor lecsusszant a kanapéról, a dohányzóasztalba kapaszkodott meg, nehogy elvágódjon a földön. Lassan a már előre odakészített festőállvány felé fordult. Négykézláb tette meg a csupán pár lépésnyi távot.
Még ebben az önkívületi állapotban is meglepően biztosak voltak a mozdulatai, habár kissé merészek és túlzóak, a megfestett alakok pedig csak igen nehezen nyerték el valódi, felismerhető formájukat. Sárgás, sztoikus arcokat festett, sem fájdalom, sem kín nem látszott rajtuk. Helyenként a férfi megfeledkezett az ecsetről, és az ujjait használta inkább, néha pedig megállt, hogy egy Lincoln által láthatatlan valakihez beszéljen. A szavak összefolytak a szájában, ahogy a festék is a vásznon.
Hosszú-hosszú percek teltek el így, talán órák is. De Lincoln türelmesen várt. Mikor Teddy maga mellé ejtette az ecsetet a földre, ő felállt a fotelből, hogy mellé telepedhessen, miközben lusta mosollyal az ajkain csak annyit mondott: „jó fiú”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése