2016. szeptember 15., csütörtök

King & Queen [02]



És íme a második és egyben befejező rész. 
figyelmeztetés: ami eddig.
[ zene ]


Hideg volt. Nem az a kellemes, borzongató hideg, hanem a szinte már csontig hatoló, fogvacogtató hideg, amikor az ember szeretne összekuporodni és csak várni, hogy vége legyen. Huzat volt, a falakon tátongó lyukakon, az ablakok kitört üvegein és az ajtóréseken át besüvített a szél, átjárta az egész gyárépületet. Harleen minden egyes lépte visszhangot vert, ahogy Joker mellett sétált. A férfi szorosan fogta a karját, felvezette őt megannyi fémlépcsőn – kopp, kopp, kopp –, aztán újabbakon és újabbakon. A sárga, mesterséges fényben megnyúltak az árnyak és szétolvadtak a koszos falakon. Odafent nem érte őket a szél. A rácsok remegtek a lépteik alatt, Harleen attól félt, az egész rámpa leszakad. Egészen a szélére sétáltak, alattuk a mélységben medencék egész sora húzódott; széles szájú, kémiai vegyületekkel feltöltött medencék.
–    Annyira költői – suttogta Joker fátyolos hangon. Bordó inget viselt, meg ezüst színű zakót, ebben a fényben és ebben a környezetben kifejezetten nevetségesen festett. Még a kocsiban öltözött át arra hivatkozva, hogy egy ilyen eseményen nem illik kórházi pizsamában megjelenni.
–    Ez csak egy koszos raktárépület, Mr. J. – Harleen haját meglobogtatta egy kósza szellő, ahogy lenézett az alattuk kavargó mélységbe.
–    Ez a hely a kezdet és a vég, drága doktornő. Ez a hely szent.
A férfi kihúzta magát, megigazította a zakója gallérját is. A nőt mustrálta, egészen úgy tűnt, mintha nem tudná, mi legyen a következő lépés. Ám Harleen biztos volt benne, hogy Jokernek tökéletesen kivitelezett tervei vannak vele kapcsolatban. És ahogy ott álltak, akkor már Harleen is tudta, mire megy ki a játék, így hát óvatosan, szinte észrevétlenül hátrébb húzódott a peremtől, ahol valaha talán korlát is volt.
–    Ez az a vegyület, amibe beleesett, igaz? – kérdezte, csak hogy időt nyerhessen. – Olvastam az aktájában, hogy ettől… Ettől…
–    Ettől kattantam be? – Joker a halántékára bökött a mutatóujjával, a nevetése bezengte a helyiséget és sokáig kongott még a fémekről visszaverődve. – Dr. Quinzel, maga szerint őrült vagyok?
–    Szerintem a maga valósága teljesen más, mint az enyém vagy bárki másé.
Újabb széllöket húzott be az épületbe, valahol a közelben talán akadt egy hézag vagy egy kitört ablak. Harleen próbált még hátrébb húzódni a peremtől, de Joker, aki puha léptekkel sétálgatni kezdett a rámpán, az útját állta.
–    Ezt gyönyörűen mondta – szólt mosolyogva. – És milyen igaza van. A valóság relatív fogalom. Mert kinek mi a valóság? Minden csak attól függ, hogy az üveg melyik felén áll! – Harleen arra az estére gondolt, amikor szerette volna betörni a cella üvegét kettejük között. – Mi a különbség jó és rossz között? Őrület és a józan ész között? Nem tudhatja, amíg nem próbálta mindkettőt. El kell határoznia, hogy valami rosszat tegyen, úgy értem igazán rosszat – Joker a levegőbe markolt a kezeivel –, aztán meg valami jót, és akkor érezni fogja a különbséget.
Csend volt körülöttük. Ha a nő egy pár percig bízott is benne, hogy valaki rájuk talál majd, mostanra már belátta, hogy ez csak gyerekes ábrándozás. Csakis magát okolhatta mindenért; belesétált Joker csapdájába, most pedig ott vergődött, akár a pókhálóba ragadt légy.
–    Kíváncsi lennék, hogy mi volt az a „valami jó”, amit maga tett, Mr. J – szólt rekedten.
A férfi meglepetten pislogott rá, széttárt karokkal fordult körbe, a mosolya kiszélesedett.
–    Megmentettem magam önmagamtól – nevetett. – A kötelezettségektől, a világ normáitól és elvárásaitól, mindentől, ami lekötözött és leszíjazott ehhez a korcs világhoz. És meg kell, hogy mondjam, nincs mámorítóbb a szabadság illatától!
Mélyen beleszagolt a dohos, kénszagú levegőbe, a szemeit is lehunyta, és csak hosszú-hosszú pillanatokkal később eresztette ki.
–    Az őrület nem választás kérdése – szólt Harleen értetlenül. – Ez nem olyan, mint a…
–    Tudja, hogy mi az őrület, dr. Quinzel? – vágott közbe Joker hirtelen. – Minden áldott nap ugyan azt csinálni újra és újra és újra és újra. – A férfi előredőlt, lebiggyesztette az ajkait és egyre inkább elnyújtotta a szavakat. – Éés úújra. Ééés úúúújra. És közben az ember persze azt várja, hogy valami majd megváltozik. Ez az őrület, asszonyom. – Joker járkálni kezdett a nő körül, a kezeivel hadonászott. Vészesen közel került a rámpa széléhez, és Harleen arra gondolt, hogy talán ha meglökné, ha csak egy kicsit meglökné…
–    A stressz, a teher a vállán nap mint nap, az utasítások, a szabályok, a megalázkodás, a problémák. A normális ember előbb utóbb bekattan. Csak úgy – csettintett. – Hirtelen. De ki hibáztathatja őket, dr. Quinzel, ebben a beteg világban, amiben élünk? Az lenne igazán őrültség. Elég egyetlen nap, egyetlen rossz pillanat, és elszakad a kötél. Bamm! – Joker a tenyerébe bokszolt.

Mikor Harleen először olvasta Jeannie nevét az intézetben (egyszerűen csak Jeannie, vezetéknév nélkül), szőkének képzelte, magasnak és csinosnak. Úgy képzelte, az a fajta nő lehet, aki a még gömbölyödő pocakja ellenére is szűk ruhákat vesz fel, de nem hord magas sarkút, mert az már kényelmetlen neki, főleg a nyolcadik hónapban.

–    Szóval, ha belegondol, dr. Quinnnnnzel – Joker mozdulatai hirtelenek és gyorsak voltak –, az őrület igazából menekülő út. Egy kiskapu, ha jobban tetszik. Sőt, ha eldobja a kulcsot, akkor soha nem is kell visszamennie, nem kell többé ezekkel a marhaságokkal foglalkoznia. Emlékeznie sem kell rájuk, ha nem akar. Ami engem illet – a nő felé indult, a hangja halkabb és mélyebb lett, a mozgása kígyószerű –, szerintem az emlékek kifejezetten veszélyesek.

Jokert nem tudta másképp elképzelni, mint ahogy megismerte. Talán barna volt a haja, az arca kevésbé beesett, egészségesebb. A szemei talán mindig is zöldek voltak, de valaha látták a világ szépségét is; gyerekeket, bölcsőket, aprócska cipőket – Harleen megpróbálta elképzelni, ahogy Joker egy kiságy fölé hajol, hogy betehessen egy újabb plüssmackót a többi közé. Megpróbálta elképzelni, hogy kedves a mosolya.

–    Az emlékeket mindenki túlértékeli – morogta a férfi túlzott gúnnyal. – Az emlékek gonoszak, undorítóak és néha egészen brutálisak. Pont, mint a gyerekek! – Joker hátravetett fejjel felröhögött. – Viszont az a baj, hogy nem élhetünk nélkülük. Ezek bizonyítják a létezésünket, és ha megtagadjuk őket, magunkat tagadjuk meg. Báááár senki nem mondta, hogy ezt nem tehetjük meg! Hiszen épp erről szól az őrület, nem?

A halál okának autóbaleset volt megnevezve az aktákban. Harleen sosem derítette ki, hogy ki volt a hibás, vagy hogy a másik sofőr túlélte-e. A rendőrség egy kocsmában találta meg Jokert – a valódi neve itt sem volt feltüntetve („A Joe tetszik”), aki egy újabb sikertelen állásinterjú után ült be oda iszogatni. Akkorra ez már szokásává vált.

Joker ott állt Harleen mellett, bántóan közel. A nő tisztán hallotta, ahogy lassan beszívja a levegőt, majd kiereszti, hallotta, ahogy szuszog.
–    Ezért az a sok mese a családjáról? – kérdezte Harleen szinte suttogva. – Az erőszakos apjáról, az alkoholista anyjáról, a szökésről… mindenről. Nem akar rájuk emlékezni, igaz?
–    Néha emlékszem rá, néha nem! – Joker széttárta a kezeit. – De nem is számít igazán. Csak az számít, hogy maga szerint megőrültem. De tudja, amikor rájöttem, hogy a világ egy sötét és borzalmas vicc, akkor tényleg bekattantam. Oké, elismerem! Cserébe viszont maga is ismerje el, hogy jól döntöttem!
–    A feleségére emlékszik még? – Harleen száján azelőtt csúsztak ki a szavak, hogy egyáltalán végiggondolhatta volna, mit is mond.
Joker megtorpant a mozdulat kellős közepén; épp egy kósza, zöld tincset akart visszasimítani a füle mögé. Mosolygott, de ez a mosoly most egészen más volt, széles, túl széles – Harleen attól félt, ha így folytatja, felreped az arca. Hirtelen mozdult; Joker a nyakánál ragadta meg Harleent, nekivágta a legközelebbi oszlopnak. A nő koponyája fájdalmasan csattant a vasnak, érezte, ahogy felreped a bőre.
–    Egyetlen kibaszottul rossz pillanat, dr. Quinzel – fröcsögte Joker. – Mondja csak, milyen érzés volt a kórházban állni, és végignézni, ahogy anyuci összeesik a folyosó kellős közepén? Amikor elmondták, hogy apucit nem rég mosták fel az autópályáról, és csak egy véres tócsa maradt utána, hm? Milyen érzés volt?! Őrjítő, nem igaz?
Harleen megpróbálta hátrafeszíteni a fejét, próbált hátrálni. Egyre nehezebben lélegzett.
–    Azt mondják – folytatta a férfi dühödten –, hogy nem akarta elengedni anyuci kezét, és csak ott állt fölötte. Hány éves is volt? Tíz? – Joker olyan közel hajolt Harleenhoz, hogy szinte összeért az orruk, a zihálásától bepárásodott a nő szemüvege. – Látja, dr. Quinzel, nem is különbözünk mi annyira, mint hiszi. A józan ész csakis nézőpont kérdése, csakis az befolyásolja, hogy az üveg melyik felén áll éppen.
Joker megragadta Harleen vállait, és olyan erősen taszította el őt magától, hogy félő volt, a nő lezuhan a rámpáról.
–    Az anyja – Joker kiabálva járkált körülötte, a kezeivel vadul gesztikulált. – Az anyja azt mondta a rendőröknek, hogy bárcsak ő halhatott volna meg a férje helyett! Annyira kínozta őt a gyász, hogy inkább belehalt volna, semmint hogy ezt elviselje! Érzett már valaha ilyet, dr. Quinzel?!
A nő nem felelt. Lassan tápászkodott fel, meg kellett kapaszkodnia, ha nem akart visszazuhanni. Megszédült, felnézve csak a villogó zöld szempárt látta maga előtt.
–    Érezte már – kezdte a férfi ezúttal halkan –, hogy képes lenne meghalni valakiért? – Most sem kapott választ, ezért gyengéden megsimogatta Harleen állát. – Érzett már valaha ilyet?!
–    Nem – felelte Harleen csendesen.
Joker két kézzel simította hátra a nő haját, hirtelenjében egészen nyugodtnak tűnt. A mozdulatai is lelassultak.
–    És mondja csak, értem képes lenne meghalni?
Harleen gyomra görcsbe rándult, és Joan szavait hallotta a fejében. „Naiv vagy.”
–    Igen – felelte. Mindegy volt már. Ha Joker öli meg, az tiszta. Drámai.
–    Nem, ez így nem jó, túl könnyű. – A férfi a fejét ingatta. – Inkább arra lennék kíváncsi, vajon képes lenne-e értem élni?
–    Igen. – Hiszen nincs különbség, nem igaz?
Harleen a rámpa szélén állt, a lábával érezte egy hajdani korlát helyét. A férfi vele szemben, túlságosan közel (nem elég közel), mindössze egyetlen taszítás, ennyi kellett volna. Harleen a kezdetektől tudta, hogy nem élheti túl, és ezen nevetnie kellett, az egész annyira röhejes volt. Egy elrontott vicc. Elmosolyodott, amikor tekintete találkozott Jokerével, aztán hátralépett, és lesétált a rámpáról.

Zuhanni könnyű. Testtelenül zuhanni a mélybe, talán sosem ér véget, maga a tökéletesség pillanata egészen addig, míg a felszín meg nem törik, a világ felszakad és mindent elborít a sötét.
Harleen teste becsapódott a medencébe, a fehér folyadék szétfröccsent a padlón. Hullámok és örvények kavarogtak, nekivágták a nőt medence aljának is egy pillanat erejéig. Aztán valami megragadta és felfelé húzta, ellentétes erők, Harleen azt hitte, beleszakad a tüdeje. Mikor ismét a felszínre bukott, kétségbeesetten kapott levegő után. A látása elhomályosult, a fények felrobbantak körülötte, mindene perzselt – érezte az égő bőr szagát, a lemálló ruha foszlányait maga körül. Látta a rámpát odafent, innen nézve ijesztően magason volt.
Aztán látta Jokert – hallotta a nevetését –, látta, amint fölé hajol, érezte, amint megcsókolja. A kavargó világ hirtelen állt helyre, a nő belekapaszkodott Joker nyakába. Minden tejfehér és rózsaszín és kék, a színek málló kavalkádja, a ruhákból, a bőrükről, minden sűrű és ragacsos, a levegő, a csók, a világ.

Harley Quinn. Így szólította őt Joker, „az én drága Harleym”.
–    A barátaid biztosan Harleynak szólítanak.
–    Nincsenek barátaim.
–    Hát… most már van egy.
A bőre sápadt lett, szinte papírvékonynak tűnt ebben a természetellenes fényben, a haja is sápadt, a tekintete ködös. A teste érzékeny. Mint egy újszülött, úgy hevert Joker karjaiban, bántotta a fény és a szél, a hallása tompa volt. Mintha még mindig víz alatt lett volna. Áthatolhatatlan, elérhetetlen víztükör alatt.

A medence mellett keféltek, állatiasan és hangosan. Harley nevetett, mert eszébe jutott, milyen arcot vágnának most Arkhamban, hogyha ezt látnák, vagy akár csak hallanák – sőt, talán hallották is, talán egész Gotham hallotta.

Harley pontosan egy héttel később döbbent rá igazán, hogy minden megváltozott körülötte. Hogy Harleen már nincs többé. Ott ült az ágy szélén, csak pólót és bugyit viselt, a fekete szaténágynemű simogatta a meztelen bőrét. Május hatodika volt, a negyedéves értekezlet napja Arkhamban. A nőnek eszébe jutott, hogy nem olyan régen még buzgón készült rá, jegyzeteket rendezgetett, éjszakába menően dolgozott, most pedig csak ücsörgött az ágyon, és már vagy tíz perce a haját fésülgette. A tükörben, ami betakarta a fél falat (és amelyen hajszálrepedések futottak végig egy golyó ütötte lyuktól), magát nézte; csak bámult arra a túlságosan szőke, túlságosan sápadt nőre, és mosolygott. Ez nem volt egészen tudatos, mostanában szinte mindig mosolygott.
Egy pisztoly volt mellette – egy Chiappa Rhino 60DS revolver, fehérrel és arannyal díszítve, monogramozva. HQ. Nem rég érkezett, Joker maga hozta be, és úgy nyújtotta át Harleynak, mint holmi gyémánt nyakéket. A nő idegennek érezte a fegyvert az ujjai között. Megállt és a levegőbe célzott, közben pedig azt képzelte, Joanra szegezi, mert Harley még most is el akart menni az értekezletre. Arkhamban bizonyára mindenki azt hiszi róla, hogy már rég halott. Ha besétálna, megmutathatná, hogy tévedtek, mindannyian rohadtul tévedtek, mert igenis él, és kész kiloccsantani Joan agyvelejét, amiért el akarta lopni a tanulmányát. De igazából már mindegy is volt, hiszen Harley is ellopott tőle valamit, valakit, aki ott állt a háta mögött, és elégedetten figyelte Harley minden mozdulatát, ahogy az új fegyverével ismerkedett.
–    Megtennéd? – kérdezte Joker halkan. – Ha előtted állna, lelőnéd?
–    Le! – vágta rá Harley. Két kézzel fogta a fegyvert, egyenesen a saját tükörképükre szegezte. Érezte Joker leheletét a nyakán.
–    Meg mernéd tenni? – Joker a nő kezére simította a sajátját, Harley ujját óvatosan a ravaszra csúsztatta.
–    De még mennyire!
Abban a pillanatban, ahogy Joker elengedte, Harley elsütötte a fegyvert. A lövedék a tükörbe csapódott, ezernyi darabra robbantva szét. A nő nevetett, amikor megértette, hogy Harleen már nincs többé.
Az Elliot Beach Vidámpark már évek óta elhagyatottan állt. A hullámvasutakat és hintákat lassan felzabálta a rozsda, a gaz és a fű felkúszott a rothadó vasszerkezetekre. Vastag gyökerek törték fel a betont több helyen is, a park vidám kacajok groteszk temetőjévé vált. A bejárat félig ledőlt kapuján egy bohóc vigyorgott, de már lepattogzott róla a festék.
Harley odakint ücsörgött egy régi vattacukros bódé pultján, a lábait lógatta, és élvezte, hogy a napokig tartó esőzést követően újra napfényben úszik a város. Hirtelen lett meleg, fülledt és párás, a nő tüdeje megtelt a nehéz levegővel. Nem bánta, hogy Joker itt rendezte be a búvóhelyét, romantikusnak találta a helyet, noha kissé ijesztőnek, főleg éjszakánként. Ebben persze Joker emberei sem segítettek; mintha egy rémcirkusz elszabadult szörnyetegi vették volna körül őket. Legtöbbjük maszkot viselt, és Harley sosem látta az arcukat.
Néha visszavágyott a régi lakásába, szerette volna újra látni Rose nénit a szomszédból, és újra megérezni a frissen sült pite illatát, amivel az asszony olykor-olykor meglepte őt egy fárasztó nap után. Itt csak a föld és a rozsda szagát érezte, meg a nedves fabódékból áradó rothadást.
Hirtelen egy magas, öltönyös fickó jelent meg Harley oldalán. Mindig napszemüveget viselt, de Harley csak a mostani, napfényes időben érezte indokoltnak.
–    Jöjjön velem, Ms. Quinn! – szólt színtelen hangon.
Harley valójában kedvelte ezeket az öltönyös fickókat – sokkal jobban, mint a visszataszító bohócokat –, ezért követte őt az épületbe, ami valaha a vidámpark igazgatósága és irányítóközpontja lehetett. Kívülről úgy tűnt, ez is omladozik, akár a többi, belülről viszont kellemes meglepetést nyújtott; kipofozták és berendezték, a hálószoba kifejezetten csinos volt. Leszámítva, hogy még mindig nem cserélték ki az összetört tükröt, és hogy Joker néha graffitit fújt a falra, ha éppen unatkozott.

Mikor Harley belépett, egy menyasszonyi ruhát talált kiállítva közvetlenül a szoba közepén. Gyönyörű hófehér ruha volt, éppen olyan, amilyet a nő néhány nappal korábban valami női magazinban látott. Akkor nézte ki magának, amikor a bárban Joker mellett ülve végig kellett hallgatnia az „üzleti tárgyalásokat”, mosolyognia kellett mindenkire, és közben rohadtul a pokolra kívánt mindenkit. Joker dühös volt, fel s alá járkált a bántóan aranyszín teremben, miközben a zene ritmusa a falakon remegett. Harley úgy gondolta, értékes megjegyzéssel tudna hozzászólni a dolgokhoz, ám mikor megszólalt, Joker csak egy mély, lassú sóhajjal nyugtázta a dolgot. A pillantása elég volt, hogy Harley elhallgasson. A nő sértetten kapta fel az újságot, és belefeledkezett a kicsinyes, nevetséges női problémákat tárgyalgató cikkekbe.
–    Ez az enyém, Carl? – kérdezte Harley értetlenül a ruhára bökve. Valójában fogalma sem volt, hogy hívták a férfit, csak ő hívta Carlnak. Valahogy illett hozzá ez a név. – Ez komolyan az enyém?
–    Mr. J. rendelkezett úgy, hogy hozassuk ide, és hogy ezt adjam át önnek.
Carl egy gyöngyházfényű borítékot nyújtott át a nőnek, amiből egy hasonló színű kártya került elő. Elegáns esküvői meghívónak tűnt, ám a cirkalmas betűk helyett csak fekete tintával írt macskakaparás volt rajta. Joker kézírása.

Amikor Harley ott állt a templomban, szó szerint hülyén érezte magát. Mindent belepett a por és a kosz, a szőnyeg foszlott, a szobrokról már rég lekopott a festék. A tető több helyen beszakadt, a lyukakon beszűrődött a lemenő nap fénye. Az első padokban emberek ültek – mozdulatlanul, mereven, néhányuknak előre dőlt a feje. Halottak voltak.
–    Párat a fiúk ástak ki – szólt Joker, ahogy a sekrestye felől belépett. Szmokingot viselt, a haját olyan precízen simította hátra, hogy egyetlen kósza hajszál sem marad sehol. – A többi kicsit frissebb.
Harley érezte az alvadt vér szagát a levegőben.
–    Nincs nász násznép nélkül, nem igaz? – Joker úgy röhögött, hogy félő volt, belefullad. – Sajnos csak a szűk családi kör lehet jelen.
–    Mi ez az egész? – kérdezte a nő.
–    Hát, aminek látszik! Esküvő!
Harley zavarodottan pislogott a férfira.
–    Nem gondoltam volna, hogy vallásos vagy – bökött az oltár felé.
–    Óóó, drága Harley, nekem saját vallásom van. Dr. Adams azt állította, hogy képtelenség meghatározni, milyen betegségben szenvedek. Betegségben. – Joker szinte kiköpte a szót. – Elmondta, hogy szerintük neurológiai problémám van, olyan, mint a Tourette-szindróma.
–    Mert azt állítottad magadról, hogy egy haitii Guede voodoo-szellem tart az uralma alatt, meg hogy fogva tartja az elmédet. Olvastam az aktádban – tette hozzá Harley.
–    Óóó, hát talán így is van. Baron Guede, az első ember, aki megölte egy társát, a gyilkosok és erőszaktevők szelleme – duruzsolta a férfi, tekintete a rózsaablakokon időzött. – Baron és Nibo. Káin és Ábel. Joker és Batman. – A férfi hangja egészen elhalkult, és mikor ismét Harleyra nézett, a pillantása ködös volt. – Baron lovai emberáldozatot követelnek, és ki vagyok én, hogy az útjukba álljak? Minden bűnöző, a gyilkosoktól a piti zsebtolvajokig táplálja őket, célt adnak nekik. Mások a denevérembert tisztelik istenkirályként. A bűnözés vallássá lett.
Joker színpadiasan beleborzongott saját szavainak súlyába. Megragadta a nő vállát, másik kezével a kereszt felé bökött, amelyen egy porlepte, vastag pókhálóktól takart Jézus-szobor lógott alá.
–    A gyülekezetek megölik a mókát, de ezeknek az embereknek kell valaki, aki vezeti őket. Szükségük van egy istenre, egy példaképre vagy…
–    Egy bohóc királyra? – somolygott Harley, aztán nevetett Joker arckifejezésén.
–    Mondjuk egy bohóc királyra. – A férfi kihúzta magát, majd megigazította az inggallérját. – De a királynak meg királynőre.
Harley tüdejében bennrekedt a levegő, mikor Joker megfogta a kezét, aztán letérdelt elé. Szürreális, eleven álomkép volt az egész jelenet, a templomba betört a lemenő nap vörös fénye, mindent beborított. Harley ruhája narancsszínben pompázott.
–    Harley Quinn – kezdte Joker eltúlzott meghatódottsággal –, megtisztelsz azzal, hogy a királynőm leszel?
–    Kérlek, mondd, hogy lehetek a tanúd!
A nyitott ajtón beáradó fénybe beleolvadt a belépő férfi alakja, csak a folyosó egérrágta szőnyegén elterülő árny árulta el Batmant. Mély hangja bezengte a templomot.
Joker ahelyett, hogy dühös lett volna, nevetésben tört ki; hahotázó, boldog nevetésben.
–    Már azt hittem, el sem jutott hozzád a meghívom! – mondta.
–    Nem is jutott el. A törpéid biztosan elkeverték valahová.
–    Határtalan boldogsággal tölt el, hogy csatlakozol hozzánk szerelmünk ünneplésében, Batsy!
–    Örülök, hogy újra láthatom, dr. Quinzel! – Batman komótos léptekkel közeledett feléjük, lassan kisétált a napfényből.
–    Téééves! – Harley előre hajolt, a kezével tölcsért formálva kiáltott fel. – Ha dr. Quinzelt keresi, akkor rossz esküvőn jár, uram!
–    Sajnálom, hogy túl korán érkeztem – folytatta Batman. – Szerettem volna hallani a boldogító igent.
Joker azt mondta, „megcsókolhatja a menyasszonyt”, aztán magához vonta a nevető Harleyt, aki a nyaka köré fonta a kezeit. Mikor elváltak, Joker előrántotta a Coltot a fegyvertáskájából, és még ugyan azzal a mozdulattal belökte a nőt a padok közé. Lövések zaja töltötte be a helyiséget és nevetés, Batman valahol bevetette magát egy oszlop mögé. A töltények fába és betonba csapódtak.
–    Nem szeretem, mikor megpróbálnak megölni! – kiáltotta Joker. – Udvariatlan! Főleg egy esküvő kellős közepén!
Újabb lövések, majd Joker fájdalmas kiáltása hallatszott. Harley a harisnyakötőjébe rejtette saját fegyverét, most a hatalmas szoknyától csak nehezen tudta előszedni. Mikor ujjai ráfonódtak a markolatra, felpattant a padok közül, és tüzet nyitott. Bohócok tucatja rontott be a templomba. Az egyikük hátulról ragadta meg Harleyt, és egy gázálarcot csatolt az arcára, és mielőtt a nő felfoghatta volna, mi történik, mindent elárasztott a zöld gáz.
–    Remélem, élvezni fogod a bulit, Batsy! – hallatszott valahonnan Joker hangja. – Bombasztikus lesz!
A sekrestyén át lökdösték ki Harleyt az épületből, kezek ragadták meg a derekát, a karját, a ruháját. Betaszították egy kocsiba, a szoknya teljesen betakarta őt. Mire sikerült felülnie, és kisöpörnie a szeme elöl a tüllrengeteget, a kocsi már kiporzott a kapun; Carl vezetett. Harley a hátsó ablakon át látta, ahogy a templomból lassan kiszivárog a gáz, a robbanást pedig még kilométerekkel odébb is biztosan hallották.

Joker nem halhatott meg.
Isten a saját képmására teremtette az embert. Neki adta a világot játszótérnek, az ember meg cserébe a hitét. De ha Isten meghal? Ha a teremtő nincs többé? A világ lassú monotonitásban rohadva sodródik a vég felé, de Isten nélkül nem lesz tüzes pallos vagy végítélet, csak a sötét elmúlás nyomora.
–    Hová megyünk, Carl?
Joker nem halhatott meg. Joker nélkül Harley Quinn sem létezik, a teremtője nélkül Harley Quinnek nincs értelme; csak Harleen Quinzel maradna egy bérelt cellával Arkhamban. Vagy talán éppen ez a teremtési folyamat vége? Az üveg egyik feléről át a másikra.
–    Carl?! Hova a picsába megyünk?!
Joker nem halhatott meg. Carl hirtelen rántotta félre a kormányt, valamit kiabált is dühében. Éppen lefékezett, mielőtt belerohanhattak volna egy fába. Lefejelte a kormányt, és az orrából dőlt a vér. Harley alig tudott hátul mozogni abban a ruhában. Sikítani szeretett volna, rugdoskodni, annyira nagyon szerette volna szétrúgni az ülést, beletépni Calr ruhájába, lenyomni a revolver csövét a torkán.
Egy metállila Lamborghini állta útjukat, keresztbefordult az úton. A sofőr kiszállt, lomha léptekkel indult meg feléjük. Harley nem láthatta jól, hogy ki volt az, de látta, hogy megigazította az inggallérját. Aztán, mikor az alak kinyitotta a hátsó ajtót, Harley végre meghallotta azt a reszelős, mély hangot.
–    Itt az ideje nászútra menni!
Mindketten nevettek.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nem is tudom, itt miért nincsenek hozzászólások, mikor annyira jó lett a történet!
    Nagyon jól hozod a karaktereket, olyannyira, hogy szívesen olvasnék tőled valamilyen Harleen Quinzel előéletes fanfictiont. :-) Mondjuk az Arkham előtti időkből, gyerekkor, egyetem, stb. :-)
    Ez volt az egyetlen magyar Suicide Squadon alapuló fanfiction, amit találtam a neten, úgy érzem, nagyon megérte elolvasni!
    Üdvözlettel: F.


    VálaszTörlés